Az ivói vízifűrész margójára

Székelyföld építészetének jellegzetes, de egyre inkább eltűnő épületei a vízimalmok. A Zetelakához tartozó Ivó községében egykor 17 darab dolgozott, mára azonban már csak kevesen őrzik ennek emlékét. Nemrég a Larix Stúdió munkája nyomán újra életre kelhetett egy vízifűrész. A tervezéshez kapcsolódó gondolatokat Köllő Miklós szuggesztív írásából ismerhetjük meg.

Építészek és nem építészek között kommunikációs szakadék van. Míg Székelyföldön az építészek legjobb tudásuk szerint (népi) épített örökségünket értékesnek és szerethetőnek tartják, addig az egyre lepusztultabb épületeket látva az itteni emberek általában nem. Ez az örökség eredeti formájában a ma emberének igényeit nem elégíti ki, ezért rohamosan pusztul – egy olyan folyamat részeként, amely megbontja a Székelyföldre jellemző szerves összefüggést a táj, a településkép, a telekszerkezet és az épületek között – így a régió elveszti a kultúrtájjá minősítés esélyét. Ugyanakkor tudatában kell legyünk annak is, hogy Székelyföldön – pontosan a népi építészeti hagyományokra és a faépítészetben meglévő technikai ismeretekre és infrastruktúrára alapozva – egy meglepően kortárs, markáns építészetet lehet(ne) kialakítani.

Népi építészetünk talán legsérülékenyebb rétegét a vízimalmok/vízifűrészek képezik. Épphogy megvannak, pár öreg molnár még él, de nemsokára nem lesz kitől visszatanulni a mesterséget... Sajnos, ami nincs szem előtt, annak pusztulását kevésbé tudatosítjuk. Mintha az Isten háta mögött nem dolgozna az idő vasfoga. Egy vízimalom Zeteváralján, az épület karbantartását tudatosan elhanyagoló tulajdonos segítségével összedőlt – az értékes telek beépíthetősége miatt a gazda így akart szabadulni a műemléktől. Időközben az önkormányzat megvásárolta a malmot, elég hosszas procedúra után. Míg a huzavona folyt, menet közben a malomszerkezetre roggyant épületet a fölé húzott védősátorral sikerült megóvni a teljes pusztulástól – önzetlen, segítőkész embereknek köszönhetően. A vicces az, hogy ezzel az erőfeszítéssel, tiszta tulajdonjog esetén a malmot szinte teljesen helyre lehetett volna hozni...

Sokszor csak egy XIX. századvégi telekkönyv bejegyzését kiegészítő, legendaszinten lebegő emlékezetfoszlányokból marad ránk eleink világa: volt itt egy vízifűrész, egyike annak a híres tizenhétnek, ami Ivóban zakatolt. Nincs már malmot működtető cimboraság, csak a gyér fogódzó, száraz tény: itt is forgott egy vízikerék s sivított a fűrész. A fenti malommentő akció során megfogalmazódott, hogy érdemes lenne – rezilienciaként – rekonstruálni egy vízifűrészt is.

Alapjában véve a vékony anyagi lehetőségek miatt a középkor óta alig változott a malmok, fűrészek szerkezete mifelénk. Amolyan székelyföldi jellegzetesség: sosem volt pénz a csúcstechnológiára, de azt a köztes megoldást, amit sikerült kigazdálkodni, keményen dolgozva, életszerűen lehetett működtetni. Drága volt a vas a szerkezethez, így ahol lehetett, a helyben fellelhető keményfával pótolták. A megkopó alkatrészeket hasonlóval helyettesítették, s ha a fűrész közelében megfogyatkozott az erdő, a fűrész szerkezetét szétszedve, az értékes „gépészettel" a víz folyásával szembe fuvarozva fennebre költöztek. Oda, ahol még volt erdő, s ahol a patak még elbírta a fűrészt. Az új helyen mindig a tulajdonos anyagi lehetőségei, a korábbi rossz tapasztalatok tanulságai s az éppen aktuális divat szerint húzták fel az új épületet, hozták tető alá a fűrészt.

Így elméletileg egy fűrészmalom egy, a cserék által folyamatosan új életre kelő archaikus szerkezetű fűrészből s egy változó, kortárs épületből állt mifelénk. Csak a kéznél levő fa, mint építőanyag maradt örök.

Több, összedőlés előtt álló, felhagyott vízifűrész tanulmányozása után egy létező, de több mint tíz éve nem működő, körülbelül negyvenöt kilométerre levő szerkezet „kritikus klónozása" mellett döntöttünk, ami fölé a hagyományokat továbbgondoló, mai, köztes technológiákat alkalmazó „ipari csarnokot" javasoltunk. Nem akartunk ide „átplántálni" egy másik tájegységen létrehozott fűrészt, az itt levőről pedig nem volt annyi adatunk, hogy hitelesen visszaépíthettük volna. Így elsősorban elveket tudtunk megfogalmazni. Hogy cölöpalapot szeretnénk, és olyan „infrastruktúrát", ami ébren őrzi a palankács s a faragófejsze nyomán hasadó fa vibráló felületét; hogy cél a malomszerkezetek természetes fejlődését tükröző, de a középkori eredetre utaló, működőképes, nem túl drága gépészet. És hogy a lehető legjobban ki fogjuk aknázni a táj nyújtotta lehetőségeket: így az épületek kétfelé bontva, áttört felületeiken a mögöttük lévő tájra nyitva oldódnak és szürkülnek majd bele a tájba. Az épület perspektívazáró eleme az idevezető útnak, de nem zárja le vizuálisan azt. Igazodik a patakmederhez, de nem zárja ki a látványból a vízpartot. És fontosnak tartottuk, hogy valahogy úgy lehessen körbejárni az egészet, hogy folyamatosan egyszerre lássuk a tájat s az épületet, de az utóbbi csak fokozatosan tárulkozzék fel és a pillanatnyi látványon túl mindig sejtessen még következőket.

Bár mai épületet javasoltunk, kerültük a csúcstechnológiát. Olyan eszközökkel dolgoztunk, amelyek mindenki számára elérhetőek, így a helyi gazdaságot, a helyi mesterembereket, áttételesen azok gyerekeit és a zetelaki közösséget segítik. A fát az anyag törvényszerűségeire hagyatkozva, a kivitelezés során rengeteg odafigyelést megkövetelve, a maga csupasz valóságában kértük beépíteni: hogy gyantaillatú és szép legyen, amikor friss, és a lehető legszebben öregedjen. És ne károsodjon, amikor deformálódik és reped az anyag, önnön romlására ne vezesse be a vizet a fa belsejébe. Persze, ebben benne van a fa halála és a közösség tükre: mindaddig, amíg él a közösség s gondozza az anyagában romlandó malmot, a malom is élni fog, meghálálva az odafigyelést.

Az utolsó percig izgultunk, hogy vajon miként fog működni. A kivitelező – egykori molnárcsalád leszármazottja – fogalmazta meg, hogy régebben valószínűleg a meglévő tapasztalatokra alapoztak vízifűrész építésénél. Ma az elveszett tapasztalati tudást sajnálva kezdhetjük elülről... Mert a még létező malmokból elsősorban a vízimolnárok tudása kopott ki.

Egy fűrész valaha mégiscsak Székelyföld egyik nagyobb léptékű „ipari" létesítménye volt, ma pedig a gazdaságosság rostáján kihullva, mai világunkban alig találja helyét; szerencsés esetben turisztikai látványosság. Megkoreografált néptánchoz hasonló, színre vitt örökség. Mert a turista jegyet kell vegyen, födél kell a feje fölé – ha esik az eső – illemhely kell, (meg esti díszkivilágítás)... stb.

Hogy ne keveredjen a fűrész a hozzá hasonlóan a tájban oldódó járulékos kellékekkel, a fűrész nyitottságát a turistákat kiszolgáló részek zárt homlokzataival ellenpontoztuk, így téve közösségi térré a fűrészt.

Mindvégig azt tartottuk szem előtt, hogy ennek az ivói létesítménynek élnie kell! Mert az egykori vízifűrészek emlékére működik, elhozva a mába azok lényegét: nem mai fejjel kell megítélni egy régi szerkezet jogosságát, hasznosságát, de ha feltámasztjuk, az nem a múlt nosztalgiája kell legyen, hanem hagyományos értékeinkre terelve a figyelmet, a mának kell szólnia.

Köllő Miklós

Szerk.: Winkler Márk