Az ismeretlen Magyar Péter: a korai évek pályázatai

A napokban jelent meg az első magyar nyelvű monográfia Magyar Péter építész munkásságáról az Artem/Books kiadó gondozásában. A Lázár Antallal közös Tüskecsarnokról ismert építész korai munkásságát kevésbé tartja számon a szakma. Háromrészes cikksorozatában ezt az időszakot mutatja be a monográfia szerzője, Kovács Dániel – ezúttal a korai évek válogatott pályázati munkái kerülnek sorra.

Péter rajzi munkássága életművének legfontosabb része, papírra vetett és maradt épületgondolatai legalább ugyanolyan fontosak, mint a megépült házai. Ez egy rajzi életmű. Ahogyan Sylvester Ádám fogalmazott egy 2008-as kiállításának megnyitóján: „…a rajzok mindegyike, megjelenésében és tartalmában egyaránt, külön-külön is önálló művek. Nem porábrák, befejezett egészek." Míg fiatalkorában ezt a rajzokban megmutatkozó szabadságvágy kapcsán értékelték, addig későbbi kortársai felismerték a munkamódszer önértékét: univerzalitását is. „…the hand drawing is the place where thinking and making are joined together" – ezt már Robert McCarter írja Péter rajzai kapcsán.[1]

A meg nem valósult pályázati munkák ennek az életműnek talán a legfontosabb részei, és többek közt a szófiai operaház 1972-es terve kapcsán fontos bizonyítékai annak, hogy a kortársak gondolkodására egy papíron maradt építészeti mű is fontos hatást tud gyakorolni. Az alábbiakban Péter korai pályázati munkái közül hármat mutatok be részletesebben, bár kétségtelenül több is megérdemelné ezt.

A hatvanas-hetvenes éveket átívelő bő évtized azonban a nemzetközi pályázatok aranykora, és ebből a folyamatból a magyar építészek is jócskán kivették a szerepüket. A konszolidáció kádári eszköztára alapvetően kétféle terjeszkedést határozott meg: kereskedelmi, gazdasági és politikai területen a keleti blokk országaival szövődött komolyabb együttműködés, kulturális téren azonban kifejezett célpont volt a nyugati világ. A magyar filmek és színészek megjelentek Cannes-ban, a magyar popzene nyugati hódításra indult. Az építészet a két világ határán mozgott: aktív szerepvállalásra a KGST-országokkal együttműködésben a Közel-Keleten és Afrikában került sor, de a hazai építészek lehetőségeket kaptak a nyugati tervpályázatokon való indulásra is. Ebben fontos motivációt jelentett a velünk közös blokkba tartozó lengyel tervezők több nemzetközi pályázati sikere, bár ezeket jellemzően nem követték megvalósult épületek, a magyaroknak pedig hasonlókat sem sikerült elérni.

A pályázat értelemszerűen jóval szabadabb műfaj a konkrét megbízásnál, így alkalmasabb terep eredeti építészeti gondolatok kifejtésére. A korszak legtöbb vizionárius, a közegtől és az adottságoktól elvonatkoztatni képes gondolata pályázatok mentén fogalmazódik meg, hogy aztán a papírkosárban vagy a fiókban landoljon.[2] Magyar Péter elszánt pályázó: a hazai és nemzetközi versengések lehetőségeit tudatosan használja gondolkodásmódjának és rajzi kifejezőeszközeinek fejlesztésére. Saját összesítése szerint 1975-ig harminc hazai és nemzetközi pályázaton indult. Jóval korábban elkezd ezekkel a lehetőségekkel foglalkozni, mint pályatársainak többsége: már harmadéves építész hallgatóként. A megépült munkáknál látott útkereséshez képest pályázatai már a legkorábbi időktől kiérlelt, eredeti gondolkodó és alkotó képét mutatják, akinek komoly lendületet adott első sikere.

A Nemzeti Színház 1965-1966-os pályázata

Első, egy szentendrei helyszínre kiírt pályázati sikere után Péter számára a második, sokkal komolyabb megmérettetést a Nemzeti Színház nyilvános, névaláírásos tervpályázata jelentette, amelyet 1965. január 31-én hirdetett meg a Magyar Építőművészek Szövetsége október 31-i beadási határidővel.[3] A kiválasztott helyszín – a korábbi elhelyezési tervpályázat nyomán – a Városliget területe volt a Városligeti (akkor Gorkij) fasor tengelyében. Az új épületet a Felvonulási térre kerülő új kulturális és intézményi központ részeként tervezték megvalósítani, mégpedig a második világháborút követő első nemzetközi tervpályázat eredményeként – igaz, ezen csak a KGST országai vehettek részt.

A beérkezett 92 pályamű közül a Magyar Péter vezetésével, Krulich Frigyes, Pócza József, Rixer Ádám és Szentiványi György közreműködésével készült a 66. sorszámot viseli, és a harminchat magyarországi pályázat egyike. A terv természetesen magánmunkaként készült, de Szendrői Jenő engedélyével az IPARTERV modellező műhelyében dolgozó Jahoda Ernő készíthetett egy fehér makettet az épülethez. Ennek képe sajnos nem szerepel a tervpályázatot bemutató, reprezentatív kiadványban, csak néhány reprodukció a rajzi anyagból.[4]

A munkát a bírálóbizottság komoly kritikával illette, főként azokért az elsőre szembetűnő sajátosságaiért, amelyek egyértelműen kiemelik a mezőnyből. Mai szemmel ugyanis a terv lehengerlően eredeti és nagyvonalú. Alapgondolata az, hogy a Nemzet Színháza mindenkié – ezért az épületet is mindenki számára hozzáférhetővé, bejárhatóvá szükséges tenni. Ennek érdekében minden funkció a föld alá kerül, a Dózsa György úti frontra helyezett, nagyméretű hasítékon keresztül megközelíthető módon. A bejárható tetőzetet párhuzamosan sorakozó, egyenes födémszakaszok fedik, amelyek a bejárati hasítéknál, valamint a zsinórpadlás és a hátsó színpad kiemelkedő tömbjeinél zongorabillentyűkhöz vagy emberi ujjakhoz hasonlóan, ritmikusan megemelkednek. Kimerevített, dinamikus pillanatkép jön létre, a színház a megnyíló földbe húzódik, tisztást alkotva a facsoportok között, magához invitálva a látogatókat; legmagasabb pontja alig nyúlik túl a lombkoronák szintjén. A tömegalakításnál az inspirációt bevallottan Jørn Utzon egy 1964-es zürichi színházterve jelentette; Utzon azonban a tetőszint magasságában használt hasonló megoldást, míg Magyar Péter a talajszintbe süllyesztve, tájművészeti minőségű külteret teremtve.

A városligeti elhelyezésre érzékenyen reflektáló, ma is korszerűnek tekinthető hozzáállás ez, amelyet a bizottság egyáltalán nem értékelt, sőt: városképi szempontból elfogadhatatlannak minősítette.[5] Ezt a szemrehányást talán betudhatjuk annak, hogy a tervező gyakorlatilag nem vett tudomást egy fontos momentumról: arról, hogy a színház számára kijelölt terület előtt kihasított Felvonulási teret évi három alkalommal reprezentatív célokra használják. Pedig a kiírás erre explicit módon hivatkozott, a színház homlokzatát is ennek a funkcióra alárendelve.[6] Magyar Péter azonban sem pódiumot, sem integetőerkélyt nem tervezett; az épületet sokkal inkább a park, mint az útvonal részeként képzelte el. A kötelező elemként megjelenő Lenin-szobor a Műcsarnok felé eső sarokban, mellékes pozícióba szorítva árválkodik; helyét a színház előtt futó sétány jelöli ki csupán.

A belső nemkülönben radikális megoldásokat tartalmazott. A képletszerű alaprajz hatalmas négyzet, a fogadótér, a nézőtér és a közönségtér, a színpad és a próbaterem, majd a kiszolgáló folyosó és a helyiségek egymás után sorakozó sávjaival. Két bővületében a lejárati lépcsősor, illetve a kiszolgáló terek önálló feljárata kaptak helyet. A hatalmas foyer és a nézőtér között kettős, hangszigetelő függönysáv húzódik, azaz a terek szükség és igény esetén egybenyithatóak. A megszokott, patkó alakú elrendezéshez képest a két szegmensív összemetszéséből kirajzolódó nézőtér erősen aszimmetrikus; a bejárathoz közelebb eső ívtől lefelé futó sorok a másik ívet követik, erősen meghatározva a nézői közlekedés lehetőségeit. A széksorok mellett nagyívű lépcsősor vezet a színpadig, amely alkalomadtán az előadás tereként is használható. Mindez a bírálóbizottság teljes ellenkezését váltotta ki: a nézőtér és a foyer kapcsolata „elhibázott", a színpaddal való viszony „alapgondolatában sem fogadható el". A koncepció nyilvánvalóan nem hibátlan, de radikálisan újszerű és flexibilis térkapcsolatokat javasol: akár az épület előtti tértől a hátsó színpadig létrehozható egyetlen összefüggő előadótér. Ehhez képest a 125 ezer köbméternyi kubatúra a pályázat kisebbjei közé tartozik.

A bécsi UNIDO-IAEA székház pályázata, 1968-1969

1968 novemberében hirdették meg az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete (UNIDO) és a Nemzetközi Atomerő Bizottság (IAEA) új székházainak tervpályázatát.[7] A kiíró körülbelül 700 ezer légköbméter térfogatú, szakaszosan megvalósítható épületegyüttes terveit várta a két intézmény irodái, közös könyvtára, étterme, szociális létesítményei, nyomda, bevásárlóközpont és nem utolsósorban egy nagyobb léptékű konferenciaközpont számára. A bécsi helyszín közelsége és a korábbi hasonló nemzetközi pályázatokon szerzett tapasztalatok jó esélyekkel kecsegtették a hazai építészeket. És persze nem csak őket: az 1969. április 30-i beadási határidőig 272 pályamű érkezett Bécsbe.[8]

Külön izgalmat kínált Péter számára, aki a második világháború vége óta egyáltalán nem járt nyugaton, hogy ez volt az első pályázati helyszín, ahova el tudott utazni. Más pályázókkal: Kévés Györggyel, Virág Csabával, Tokár Györggyel és Janáky Istvánnal látogattak el a székház számára kijelölt helyszínhez. Emlékei szerint a közös pályázás lehetőségét Péter vetette fel Janákynak, aki viszont azt javasolta: ne hagyományos anyagot adjanak be. Pályaművük ezért nem tablóformátumban készült: egy tekercs mylar-fóliára készítették el a rajzokat, és ezen is adták be.[9]

Az egymás után sorakozó rajzok olvasása az ókori pergamentekercsekhez hasonlóan, folyamatában vált lehetővé, ami reflektált a fő építészeti gondolatra: a fokozatosan beépülő-tömegesedő rácsrendszerre. A technicista-strukturalista vízió a változó igényekre reflektálni képes szerkezetet hoz létre, emberfeletti méretben: 36 méteres szélességben és 100 méteres magasságban. Az épület hossza a térigényekkel együtt növekszik, de „minden bővítési állapotban komplett motívum." Az alsó 10 szint nyitott, nagyrészt parkolásra; felettük a rácsrendszert az aktuális igények szerint „növi be" az épület, töltik a födémek, a falak és a funkciók, 3x6x3 méteres alapmodulokkal. A nagyobb térigényű helyiségeket térrácsszerkezetekkel alakítják ki. A legfelső szinten elhelyezett „építőkocsik" a karbantartás és a bővítés eszközei; a tervezők már az első ütem építésének folyamatát is felvonulási terület nélkül képzelték el. A lépcsőházak fixek, a liftek azonban függőlegesen és vízszintesen is képesek mozogni az épületben.

A megastruktúrák korának kései, a magyar kontextusban azonban így is jelentős víziója ez. Nemzetközi párhuzamaként nem érdemtelen felhozni Yona Friedman városvízióit, valamint az Archigramot. Peter Cook 1964-es Plug-In City koncepciója, valamint Warren Chalk ugyanebből az évből származó kapszulatorony-elképzelése a mindent átható flexibilitás elvéből indulnak ki. A növekvő struktúra a korszak olyan jelentős, befutott tervezőit is foglalkoztatta, mint Louis Kahn, aki Anne Tyng-gel közösen a Philadelphia városába 1958-ban tervezett „City Tower" koncepciójában dolgozta ki elképzeléseit.

A szófiai operaház 1972-es pályázata

A dinamikus építészet gondolatát fejleszti tovább az utolsó, Magyarországon készült nemzetközi pályázat: az 1972-es szófiai operaházé.[10] „Az operaház a változások, a mozgás háza. A mozgásé – szellemi és fizikai értelemben. Ez a pályamű fő elve."[11] Az épületegyüttes (a szemközti térfalra reflektálva) hosszan elnyúló sávház, amelyen a tömeg domborulata és a mögötte álló torony jelöli ki a nézőtér pozícióját. A zsinórpadlás felett magasodó torony funkciója kettős: az épület mögött húzódó konténeres díszletraktárt kiszolgáló daru végpontja, valamint a térrácsra lógatott irodai helyiségek, öltözők flexibilis váza. A főhomlokzat látszólag random, eltérő méretű négyzetes nyílásaival, bevágásaival, ablakaival korai komputer-kezelőfelületre emlékeztet. Az épület működése automatizált és számítógéppel irányított: a tárolórendszer daruja az előadásnak megfelelő konténert keresi elő és szállítja a hátsó színpadra a díszletépítéshez. 

A látszólagos egyszerűség valóban a kiírói elvárásból: a kellékszállítás automatizálhatóságából fakadt. A darupálya által meghatározott konténersáv mint kiinduló geometria mellé simult oda a színház sávháza. Bár a pályázat számos elemet átemel a bécsi UNIDO-székházból, mint a konténer-dimenziójú alapmodulok, a zöldfelület megőrzését szolgáló, sávos tömeg, valamint a térrács-szerkezeten alapuló, stabil homlokzat és a fix tömeg nélküli, flexibilis építészet ideája, ezek korántsem öncélú motívumok: az intézmény optimális működését szolgálják.

Az elgondoláshoz méltó a rajzi megjelenés is, amelynek csíráit már a bécsi pályázatnál fel lehetett fedezni. A perspektivikus látványtervnél Péter „skizofrén axonometriát" használt: madártávlatból a két tömeg ellentétes irányú látványtengelyek mentén képződik le, egyértelművé téve a nézőtér és a színpad viszonyát. Az egész létesítmény alaprajza, megjelenítése diagramszerűen absztrakt, akárcsak a funkcionális felépítés az egymásra síkban és térben is merőleges tengelyekként beállított közönségforgalmi és raktárterekkel. A pályázati anyag, mint Péter terveinek többsége, kollaborációban készült. A résztvevő, akkor végzős egyetemista Kövesdi Rózsa szerint a besegítés „megtiszteltetés volt és jó buli. (…) …boldogok voltunk, hogy ott lehettünk. A határidő minden pályázatnak éjfélkor volt, akkor kellett a postára adni a pályázatot és utolsó percig dolgoztunk. Péter rátette a nevünket a tervekre, ami szokatlan volt, hiszen mi csak rajzoltunk."[12]

A gépkorszak hattyúdala ez, Magyar Péter talán legnagyobb hatású hazai terve és magyarországi munkásságának csúcspontja. Bár a Magyar Építőművészet nem közölte, a Bercsényi 28-30 öt oldalt szentelt a tervnek Noll Tamás szerkesztette 1974-es számában, majd Gerle János és Szegő György bemutatták az Építészeti tendenciák 1968-1981 kiállításán – ennek nyomán a szélesebb építészszakma is megismerhette.

Kovács Dániel