„Asian Woman Architect” – Minnette de Silva, a trópusi modernizmus anyja

Sokan meglepődtek, mikor a CIAM történetének első ázsiai részvevőjeként egy színes selyemruhába öltözött, intelligens, karakán, Srí Lanka-i építésznő érkezett az 1947-es, Angliában tartott konferenciára. A Le Corbusiert is rögvest elbűvölő Minnette de Silva egy erőteljesen férfiak uralta szakmában szándékozott helytállni, és egy olyan országból érkezett, mely épphogy felszabadult a gyarmati uralom alól.

Minnette de Silva 1918-ban született Kandiban, az akkori Ceylon területén. Apja George E. de Silva vezetője volt az antikolonista mozgalomnak, anyja, Agnes Nell pedig aktivistaként a nők egyenjogúságáért, és a tradicionális művészet és kézművesség megőrzéséért kampányolt. Minnette 1929-ig Angliában nevelkedett, majd visszatért Srí Lankára. Kandi otthonában a 30-as években olyan illusztris személyiségek fordultak meg, mint Dzsaváharlál Nehru (később a független India első miniszterelnöke) vagy Lloyd George (Nagy-Britannia korábbi miniszterelnöke). A család progresszív szemlélete sok tekintetben meghaladta a kor viszonyait: a szigetországban akkor még nők nem tanulhattak az építész karon, így Minnette-nek Bombayba (ma Mumbai) kellett mennie továbbtanulni. Azonban itt sem volt sokáig maradása. Részt vett egy Mahátma Gandhit támogató tüntetésen, és mivel nem volt hajlandó ezért bocsánatot kérni, elbocsátották az egyetemről.

Tanulmányait 1946 és ´48 között a londoni AA-n (Architectural Association) fejezte be. Az 1947-es CIAM (Congres Internationaux d´Architecture Moderne) konferenciára meghívás nélkül érkezett, saját magát nevezte ki Srí Lanka delegáltjának. Itt találkozott Le Corbusier-vel, akivel egészen a svájci-francia építész haláláig leveleztek. Egyesek (pl. Charles Jencks) szerint viszonyuk lehetett, és annyi bizonyos, hogy többször is meglátogatták egymást utazásaik során. De Silva ´48-ban az első ázsiai származású női tagja lett a RIBA-nak (Brit Építészek Királyi Intézete). Ettől kezdve magát „Asian Woman Architect"-nek nevezte, hangot adva etnikai helyzetének, és a szakmabeli férfi-túlerőnek.

Európai tanulmányai után apja akaratából tért haza, aki szerette volna, ha lánya az 1948-ban függetlenné vált Srí Lankán kamatoztatja tengerentúlon szerezett tudását. Minnette szüleinek kívánsága az volt, hogy lányuk az akkori fővárosban, Colombóban, egy helyi építésziroda alkalmazottjaként helyezkedjen el, biztos jövedelemmel. Ő ehelyett Kandiban maradt, Srí Lanka kulturális fővárosában, és saját irodát nyitott. Az elkövetkezendő évtizedekben mindenfajta hazai elismertség nélkül, nőként a szakma és a kivitelezők bizalmatlanságával viaskodva, tehát erős ellenszélben próbálta meg kidolgozni saját, egyedi építészeti megközelítését.  

A függetlenné válást követően a helyi építészek a nyugati modernista stílust a legtöbb esetben egy az egyben adaptálták. De Silva ezzel szemben beleolvasztotta építészetébe a trópusi világ jellegzetességeit, létrehozva saját regionalista megközelítését, több, mint húsz évvel azelőtt, hogy maga a regionalizmus nemzetközileg elterjedt fogalommá vált. Fontos volt számra a helyi kézműves hagyományok építészeti integrálása, valamint a modernizmus és a Srí Lanka-i építészet jellemzőinek fúziója. A vasbeton és az üvegtégla mellett helyi anyagok – mint például kő, laterit vagy különböző faanyagok –, tradicionálisan készített terrakotta cserepek, jellegzetes lakkozások, kézműves részletek és díszítések (pl. Dumbara-szőttes), sőt még neves festők, képzőművészek által készített freskók és faragások is megjelennek épületein.[1]

A nyitott térszervezés és a csigalépcsők Le Corbusier hatását tükrözik, de sokszor fellelhető épületein a „tampita vihare"-k, azaz a helyi középkori templomok hatása is. Nehéz megmondani, hogy házainak gyakori cölöpökre állítása a tradicionális Srí Lanka-i architektúrából vagy inkább a modernizmusból eredeztethető.

Az ´50-es évek volt de Silva legtermékenyebb évtizede. Számtalan lakóházat tervezett, valamint hotelekhez és parkokhoz készített tervrajzokat. Első megbízását családi barátoktól, a Karunaratne-házaspártól kapta. A ház jelentőségét növeli, hogy minden bizonnyal ez volt az első Srí Lanka-i épület, amit női építész tervezett. A helyi kivitelezők nem voltak hozzászokva, hogy egy nőtől kapják az utasításokat, és csak azután voltak hajlandók elhinni, hogy a szerkezet megépíthető, miután Minnette az azóta világhírűvé vált angol statikus céget, az Arup & Partnerst hívta segítségül meggyőzésükre.[2] 

De Silva elsődleges célja az volt, hogy a modern építészeti konstrukciókat összeegyeztesse egy Srí Lanka-i család életvitelével, és hogy teret biztosítson a tradicionális buddhista rituáléknak. A feladatot nehezítette, hogy a telek több irányba is lejt, ami félszintes magasságkülönbségeket eredményezett. Erre reagálva az építész a társasági élet helyiségeit egy íves lépcsővel fűzte össze. A lépcső központi használata és kiemelt megjelenése Minnette későbbi házaira is jellemző. A Karunaratne-ház kissé esetleges tömegeivel és építészeti részleteinek kavalkádjával de Silva stílusának egyfajta prototípusaként értelmezhető. Nem véletlen, hogy Minnette az épületet bemutató, kiáltványszerű írásában a „modern regionális trópusi építészet" alapelveit is megfogalmazta. A házat megkérdőjelezhetetlen jelentősége ellenére az utókor sokáig magára hagyta és nem olyan régen sajnos le is bontották.

A trópusi modernizmus meglehetősen tág terminusa letisztult vonalakat, lágyan harmonikus színvilágot, egzotikus építőanyagokat, nyitott belső tereket jelent. A természet és a növények beleolvadnak az architektúrába, akár ornamentálisan, akár fizikai valójukban. A modernizmus vívmányait a helyi építészeti tradíciókkal összeegyeztető stílus nemcsak Ázsiában, hanem a világ sok más táján (Afrikában, Indiában, a Karib-térségben, a Közel-Keleten) megjelent. Leginkább a regionalizmus egyfajta vállfajaként határozható meg, melybe – pl. a mediterrán regionalizmusokkal ellentétben – olyan elemek is keverednek, melyek a nyugati világtól teljesen idegen kultúrák sajátjai.

Elképzelései nem sokkal később, karrierjének talán legfontosabb épületében, a Pieris-házban már egyértelműbben és letisztultabban jelennek meg. A Colombo városában található épület cölöpökön áll. A földszinten a kocsibeálló, a vendégszoba, két nyitott loggia, és középen nyitott udvar (midula) helyezkedik el. Az első emeleten vannak a főbb lakóterek, így a privát szféra jobban elkülönül. Az épület középpontjában ismét egy hangsúlyos, íves lépcsőt találunk. Az alaprajzi elrendezés hasonlóan komplex, mint a Karunaratne-ház esetén, azonban a tömegek és a homlokzatok egységesebb képet mutatnak.   

Az épület szerkezeteihez vasbetonból épültek, melyet olyan természetes anyagok egészítenek ki, mint a laterit (a trópusokra jellemző, vöröses talajtípus) és a kő. A lakkozott fa felületek, kovácsoltvas rácsok, dombornyomott terrakotta csempék és kézi készítésű szőttesek mind markáns díszítő elemek, mégis egybeolvadnak az architektúrával. A ház még mindig a Pieris-család tulajdona, és használatban van. Így sorsa de Silva sok más épületével ellentétben szerencsére nem bizonytalan. 

Az 1960-as években, édesanyja és Le Corbusier halála után de Silva egészsége, mentális állapota leromlott, és a Srí Lanka-i politikai helyzet miatt egyre küzdelmesebbnek látta érvényesülését. Az elkövetkezendő két évtizedet – bár elvétve tervezett épületeket hazájában – nagyrészt a szigetországon kívül töltötte. Kortársa, a szintén Srí Lanka-i Geoffrey Bawa karrierje pont ebben az időszakban ívelt fel. Bawa Minnette-hez hasonlóan Európában tanult, és ismert volt modernista építészeti körökben. Bár nagyon nagy hatással voltak rá de Silva korai házai – amit soha nem is tagadott –, családja, kapcsolatai, az általánosan elfogadott nemi szerepek miatt sokkal nagyobb elismerésben részesült. A trópusi modernizmus kialakulását a mai napig sokszor tévesen Geoffrey Bawa nevéhez kötik.

Minnette a ’70-es évek elején Londonban élt. Itt érte a lehetőség, hogy Banister Flecher „A History of Architecture" című összefoglaló művének 18. kiadásában ő írhatta meg a Dél-Ázsia építészetével foglalkozó fejezetet. Ennek nyomán hívták meg 1975-ben a Hongkongi Egyetemre építészettörténetet tanítani. Itt kezdett el anyagokat gyűjteni „Dél- és Dél-Kelet Ázsia építészetének összehasonlító története" című könyvéhez, azonban az ambiciózus művet később nem fejezte be. A könyvhöz írt jegyzeteiben így fogalmaz: „Hagyományainkban mindig is szoros, szimbiotikus kapcsolat állt fent építészet és környezet között."[3] Építészetének legfontosabb célja ezen kapcsolat átörökítése, újrateremtése volt a modernista, nyugati építészet megtagadása nélkül.

Végül 1979-ben tért vissza Kandiba, ahol ismét tervezőként próbált boldogulni. Karrierjének ezen utolsó szakaszában mindössze három megbízást kapott, ami jól mutatja, hogy mennyire marginalizált helyzetbe került saját hazájában is. ’82-ben kérték fel, hogy tervezzen egy központot a Kandy Arts Association számára, konferenciák, kulturális események, kiállítások és nagyobb előadások megrendezéséhez. Ez volt utolsó nagyléptékű projektje, ahol bár gondolkodásának eredetisége érvényesült, de – részben a program változása és kivitelezési nehézségek miatt – az elkészült épület minősége és koherenciája elmaradt korábbi munkáitól.

Az udvarok és pavilonok a 80-as évek óta nagy mértékben átalakultak, de a bejárati tér még mindig őrzi Minnette eredeti elképzelését. A cseréptetővel fedett bejárati midula-ba (udvarba), a Kelet-Ázsiai térségekre jellemző, tradicionális Torana-kapu vezet, mely szakrális jelentőséggel bír. A kapu összekapcsolja az új épületet a szomszédságában található Sri Dalada Maligawával, avagy Szent Fog Templomával (itt őrzik Gautama Buddha egyik szemfogát), ami a Srí Lanka-i buddhizmus jelentős építészeti emléke. A tervezésnél fontos szempont volt, hogy a Kandy Arts Centre épülete semmilyen módon ne konkuráljon a 18. század végén épült templommal, ami 1988-tól az UNESCO világörökség része.

Minnette de Silva ezt követően a ’90-es években mindössze 2 családi házon dolgozott. 1990-ben Raja Segar festőművész kérte fel colombói házának tervezésére. Rajzokat és modellt készített, de a tervezés és az építkezés többi részében nem vett részt. Utolsó megbízását 1991-ben kapta, azonban ehhez már csak vázlatokat rajzolt, melyeket egy fiatal kollégája dolgozott ki.

A 90-es években több európai építész és író is megfordult nála, hogy segítsenek archívumának rendszerezésében és épületeinek dokumentálásában, azonban az együttműködések nem voltak hosszú életűek. Akik találkoztak vele, energikus, eleven, karizmatikus és elbűvölő, de emellett nagyon makacs és szeszélyes személyiségként emlékeznek rá.

1998-ban egy szerencsétlen esés következtében kórházba került. A szövődményekbe belehalt, pár héttel azelőtt, hogy a saját maga által szerkesztett önéletrajzi könyve megjelent volna. De Silva élete során kevés elismerésben részesült. Csak 1996-ban kapta meg a Srí Lanka-i Építészeti Intézet Arany Medálját, és halála után munkásságának nagy része feledésbe merült, leamortizálódott, archívumának anyagai pedig elvesztek vagy megsemmisültek. Az ország modern kori történelmének neves családjából származó, korábban számos európai és ázsiai értelmiségivel, művésszel és politikussal kapcsolatot tartó építész élete végére egyedül maradt, nincstelenül, elfeledve.

Minnette de Silva nőként egy férfiak által dominált szakmában, a függetlenedő Srí Lanka hektikus viszonyai között, megannyi nehézséggel megküzdve próbálta meg érvényre juttatni építészeti elképzeléseit. Karrierje elején olyan jelentős modernista építészekkel is szoros kapcsolatot ápolt, mint Denys Lasdun vagy Jane Drew, de önálló stílusát kutatva kiszakadt ebből a közegből. Nem az elismerés és a hírnév hajtotta, hanem az újítás és alkotás vágya. Bár regionalista szemléletével korát maghaladó építészeti nyelvet teremtett, ennek értékét csak kevesen értették meg. Még ma is álló épületei egy letűnt kor mementói, melyek tervezőjük kimagasló tehetsége mellett Srí Lanka történetének rövid, reményekkel teli korszakáról is tanúskodnak.

Vermes Ráhel, Winkler Márk

[1] Minnette De Silva - Pioneer of Modern Architecture in Sri Lanka, Ellen Dissanayake, Orientations, 1982. augusztus

[2] Palace Revolution, Sarah Howell, Guardian, 2000. május 1.

[3] Two Pioneers of Modernism in Ceylon, David Robson, thinkmatter.in