Kyriakos Krokos, építész, festő, a 20. századi görög építészet egyik legmeghatározóbb alakja fogalmazott így az általa tervezett thesszaloniki Bizánci Kultúra Múzeumával kapcsolatban. Krokost láthatólag nem – vagy legalábbis nem csak – a műtárgyakat körülvevő fizikai burok formálása, hanem a kiállítás tartalmát kiegészítő, élményét felerősítő építészeti tér érdekelte. Nem csupán a funkciót befogadó ház, hanem a kiállítás tárgyához, és általánosabban, a befogadáshoz szervesen kapcsolódó építészeti attitűd megtalálása foglalkoztatta.

A Múzeum tematikus hét egy korábbi cikkében olvashattuk Claire Bishop gondolatait az elmúlt évtizedek nemzetközi múzeumépítészetére jellemző monumentális, jelszerű épületekkel kapcsolatban: „[…] kevésbé egy gyűjtemény, egy történelem, egy álláspont vagy egy küldetés iránti érdeklődés köti össze [a kortárs művészeti múzeumokat], mint inkább az a felfogás, amely a kortársiasságot főként az imidzs szintjén tálalja: az új, a menő, a fotogén, a jól megtervezett, a gazdaságilag sikeres képében."

A következőkben két kevésbé ismert példán keresztül azt szeretném bemutatni, hogy a kortárs múzeumépítészetben, ha csak elvétve is, de találkozhatunk olyan kiemelkedő épületekkel, amelyek egy gyűjtemény, egy történelem, egy álláspont, egy küldetés építészeti megtestesülései, és amelyek olyan módon hoznak létre önálló téri, anyagi és esztétikai minőséget, hogy mindeközben nem kelnek versenyre beltartalmukkal. Épp ellenkezőleg: az építészet változatos eszközeit használva hívnak a műtárgyakon is túlmutató elmélyedésre.  

 

Két város

Busszal érkezem Veszprémbe, ahol a pályaudvar különleges beton héjszerkezete fogad. Átvágok a kietlen, bár az elmúlt években új életre kapó, modernista városközponton, majd a takaros, történeti épületekkel szegélyezett Óváros téren. Macskaköves utcán baktatok felfelé, mígnem elérem az újjáépített várkaput. Visszatekintve, a kapu boltíve épp az eklektikus tetőtáj fölé magasodó, híres-hírhedt húszemeletest keretezi. Egyik oldalt új, zöldtetős, vasbeton pavilonépület és régi falikút, szemközt egymásba gabalyodó ódon házak láncolata. Heterogén, sokszorosan rétegzett, de mégis megnyugtató, ismerős közeg.

Thesszalonikit először a magasból, felhők között pillantom meg. A hosszan nyújtózkodó város az Égei-tenger északnyugati öbölnyúlványát szinte teljesen körbekeríti. A modern repülőtérről, hosszú, majd egyórás zötykölődés árán jutok el a központba. A nagyrészt szabályos, hálós utcahálózat tömbjeit 6-8 szintes, jellegtelen, modernista társasházak töltik ki. Monoton városkép, melyet az utcai élet kaotikus lüktetése tölt meg élettel. A kakofóniába megdöbbentő hirtelenséggel és zavarba ejtő közvetlenséggel ékelődnek be a több évezredes történelmi múlt maradványai. A római fórumról elsőre azt is gondolhatnánk, hogy az évtizedek óta húzódó metróépítkezés újabb nyomaiba botlottunk, Galerius hatalmas palotájának romjai szinte összehúzzák magukat a rájuk néző több száz erkély kereszttüzében, a 15. századi török fürdő kupoláira bárki átmászhat a hozzáépült teaház tetőteraszáról, a kilométereken át kanyargó bizánci városfal megmaradt romjai pedig a legváratlanabb helyzetekben bukkannak fel a földfelszín alól. Nehezen befogadható, 21. századi zűrzavar, amelyet áthat a történelem.

 

Két múzeum

A Vass László-gyűjtemény közvetlenül a várkapu mögött található. Bejáratát csupán egy molinó és egy igényes szobor-tábla jelzi. A környező épületeket szemlélve nem jutna eszünkbe, hogy egy kortárs művészeti gyűjtemény bújik meg falaik közt. A múzeum egy néhány lépcsőfokot követően feltáruló belső udvarról nyílik, melynek hátterében a tűztorony magasodik. Bár néhány részlet – például a bejárati ajtó feletti előtető vagy a két ház találkozásánál megbújó apró terasz – árulkodó, alapvetően történeti környezetben járunk. Vass László, világhírű cipészmester és műgyűjtő magángyűjteménye számára a Vár u. 3-5-7. szám alatt álló házakat jelölték ki helyszínül, valamikor az ezredforduló környékén. Az omladozó, egykori iparosházak felújításánál és átalakításánál Turányi Gábornak és munkatársainak (Csutorás László, Ignácz Erika) nem volt könnyű feladata. A hektikus formájú és alaprajzú, különböző korokból származó épületeket olyan módon kellett eggyé olvasztaniuk, hogy a végeredmény egyszerre viszonyuljon tisztelettel a vár közegéhez és kapcsolódjon a modern, absztrakt művekből álló gyűjtemény szellemiségéhez. Mozgásterük többszörösen korlátozott volt. Apró tömegekben, szűk, labirintusszerűen összefonódó terekben, főként különálló részletmegoldásokkal és belsőépítészeti beavatkozásokkal operálhattak.

A thesszaloniki Bizánci Kultúra Múzeuma a város töréspontjában kialakult közigazgatási-kulturális-sport negyed egyik impozáns presztízsberuházása. A Fehér Toronytól a Kaftanzoglio-stadionig húzódó térség egységes városszövettel nem rendelkezik, sokkal inkább szigetszerű épületegyüttesek esetleges csoportosulása. Az épület mérete már távolról is szembetűnő. Csak az állandó kiállítás terei közel 3000 négyzetmétert foglalnak el, azonban ez eltörpül az összesen 11500 négyzetméteres összterülethez viszonyítva. A kitüntetett jelentőség nem véletlen. Már a 20. század elején megfogalmazódott annak a gondolata, hogy Thesszalonikiben, a Bizánci Birodalom második legfontosabb városában kellene méltó otthonra lelnie Észak-Görögország korakeresztény, bizánci, középkori és poszt-bizánci örökségének. Az ötlet azonban az első világháború miatt papíron maradt, hiszen a műtárgyak nagy részét Athénba menekítették. A ’70-es években, a katonai diktatúra eleste után merült fel ismét a múzeum megalapításának lehetősége, és bár az 1977-ben kiírt tervpályázatot követően két éven belül elkészültek a kidolgozott tervek, a telekszerzés körüli bonyodalmak következtében az intézmény végül új helyszínen, átdolgozott kiviteli tervek szerint épült fel ’89 és ’93 között. A fővárosba szállított, több mint 1600 műtárgy 80 év elteltével, több ütemben került vissza Thesszalonikibe, immár az új múzeumépület falai közé. Kyriakos Krokos ígéretes, tehetségesnek tartott fiatal építészként nyerte el a feladatot, a múzeum átadását viszont alig pár évvel élte túl. A Bizánci Kultúra Múzeuma egyetlen megvalósult középülete és munkásságának igazi magnum opusa, amelynek elismertsége a szakma körein is túlnyúlik: az épületet 2001-ben, kevesebb mint 10 évvel az átadását követően műemlékké nyilvánították.

 

Két utazás

Háttérben a Tűztorony, alatta a Vass-gyűjtemény egyik épülete, amely tornácával fordul felénk, középen Pán Márta krómacélból készült, ovális szobra, balra a múzeum szerény bejárata. Belépve apró recepció-pénztárba botlunk, előttünk már a kiállítás egyik terme, az ablakon keresztül pedig a Séd-patak völgyére látni. Az első két szoba kevés meglepetést nyújt, azonban továbbhaladva megérkezünk az épületeket összekötő egyik átjáróhoz. Kicsiny, köztes tér, két lépcső és a tornác belépőjének találkozásában. Mégis, önkéntelenül is megállunk időzni. Egyik oldalról üvegkorlát választ el minket egy mélyedéstől, amelyet kavicsok töltenek meg. A kavicságyból talapzat, falmaradvány emelkedik ki. Sokféleképp belakhatja ezt a kis zugot a kiállítás: pár évvel ezelőtt, ittjártamkor a szemközti falra rövidfilm vetült, amelyet a lépcsőfokokra leterített párnán ülve figyelhettünk. A következő szobából továbbhaladhatunk vagy jobbra fordulva elkanyarodhatunk, azonban ösztönösen is az előbbit választjuk. Ez a terem már csak az erkélyre vezető, széles megnyitás miatt is hangsúlyos, de a tér további izgalmakat rejt. A plafont átszelő gerenda mögött a felső szintre vezető, fekete vas-üveg lépcső bújik meg. Vissza, és tovább, amerre az imént kanyarodhattunk volna. Újabb szűk átjáró, majd nagyobb szoba. Egyik irányban a tornácra, másik irányban az épületek mögött megbújú apró udvarra látunk. A szökőkút sajnos nem üzemel.[*] A szemközti falon résnyi nyílás, ahol egy másik térbe kukucskálhatunk be. Át egy folyosóra majd egy nagyobb terembe, ahol látszó fedélszék és galéria magasodik fölénk. Végül másik irányból is megpillantjuk a hátsó udvart, ezúttal nem szűk ablakokon, hanem egybefüggő, a falak külső síkja mögé rejtett tokú üvegtáblákon keresztül. Földszinti utunk a végéhez ért. Az emeleti terek, amelyek az időszaki kiállításoknak adnak helyet, hasonló meglepetéseket tartogatnak: át- és lelátások, apró erkélyek, falfülkék, kisebb és nagyobb ablakok, és így tovább.

A hatalmas, de sok különböző méretű és magasságú tömegből álló épület erődként zárkózik el zajos környezetétől. Már távolról szembetűnő elemeinek szimmetrikus, szigorú szerkesztettségű, klasszikus eleganciája. A vasbeton váz és a tégla kitöltő falak mellett a harmadik meghatározó anyag a homokszínű kő, amelyből az épülethez szervesen nem kötődő támfalak, kerítések épültek. Ezek inkább a múzeum körüli közterületekhez tartoznak, amelyek aprólékos kidolgozottságukkal észrevétlenül csendesítik a homlokzatok monumentalitását. A Bizánci Kultúra Múzeuma befelé fordul, mégsem zárkózik el. A gyönyörű, fém szalagokból szőtt kapun belépve egy tágas, csendes átriumba jutunk. Körben beton oszlopsor, felette tégla ballusztrád, mintha egy ősi kolostor udvarában járnánk. A rekkenő hőség elől, a bejáraton át bemenekülünk az előcsarnokba. Olyan álomba csöppenünk, amelynek leírásánál a szavak csődöt mondanak. A kiállításon egy, a csarnokból induló, két belső udvar köré tekeredő, finoman emelkedő belső folyosó vezet végig. A tárlat egyes termei ebből a térből nyílnak, az útvonal tehát nem áthalad rajtuk, hanem elhalad mellettük. A termekben sejtelmes félhomály honol, természetes fény csak a plafon alatti, beton lamellákkal árnyékolt bevilágítókon át szűrődik be. Ezzel szemben a folyosó a belső udvarok felé sok megnyitással fordul; a szinte teljesen sötét és a sötétségbe belehasító, fényes térrészek váltakoznak. Az útvonalon haladva változatos téri ingerek érnek bennünket. Lelátunk az udvarok mélyére, átlátunk a tetősíkok felett és pár kitüntetett helyen még a külvilág is feltárul előttünk. A kézzel készített tégla egyenetlenségei és a különböző módokon kezelt beton felületek, amelyeket korábban csak távolról csodáltunk, karnyújtásnyira kerülnek. Van, hogy úgy érezzük, korábban már jártunk egy hasonló fordulóban, és van, hogy rácsodálkozunk, hova is lyukadtunk ki. És mindeközben érezzük, hogy egyre feljebb és feljebb jutunk, mígnem egyszer csak, meredek lépcsőn leereszkedve visszaérkezünk oda, ahonnan réges-régen elindultunk.

 

Két hozzáállás

A Vass László-gyűjtemény építészete a történelmi környezet és a műtárgyak absztrakt formavilágának összekapcsolására tesz kísérletet. A belső terek minduntalan nyitnak a külvilág felé, így bár elveszve érezhetjük magunkat a labirintusban, a veszprémi várnegyeddel folyamatos a kapcsolatunk. Mivel a belsőépítészet nem kívánja elfedni, sőt, épp ellenkezőleg, kiemeli a felújított, több száz éves házak tervezetlenségét, a múlt öröksége szó szerint tapinthatóvá válik. A fekete fémből, üvegből és világos tónusú fából építkező nyílászárók, korlátok, beépített bútorok megidézik a kiállított műtárgyak geometrikus alakzatait, és egyben a történeti környezettel is párbeszédet folytatnak. A tornácra vezető ajtó üvegosztásáról konstruktivista festményekre asszociálhatunk, a falba süllyesztett korlát markolatában mintha az udvarban álló szobor íves alakja ismétlődne. Az üvegkorlátokból kivágott, téglalap alakú táblák a falakon itt-ott nyíló keskeny résekkel teremtenek vizuális kapcsolatot, az emeletre vezető feljáró lépcsőzetes vonalában a szemközti ablak által szinte önálló festményként keretezett tűzfal téglakontúrja folytatódik. A tervezők megoldásai pontról pontra forrasztják össze a történelmi kontextus és a modern művészeti gyűjtemény eltérő hangulatait.

A Bizánci Kultúra Múzeumának tervezésénél ezzel szemben hiányoztak a biztos fogódzók. A szolgáltatói negyednek nincs továbbírható története, a tárlat pontos tartalma pedig egyrészt a tervezéskor nem is volt meghatározva, másrészt léptékéből adódóan is befogadhatatlan. Nem véletlen tehát, hogy az épület befelé fordul, és nem a körülötte lévő környezethez kapcsolódik, hanem egy önálló, semmihez sem fogható belső világ megteremtésén keresztül idézi meg a mindenkori Görögország történelmi múltját és a kollektív emlékezet rétegeit. A modern építészetből származó elemek (látszó vasbeton szerkezet, üvegfalak, stb.) magától értetődően keverednek klasszikus, akár archaikus motívumokkal (átrium-kerengő, oszlopsorok, díszített mennyezet, stb.) vagy épp a görög vernakuláris hagyományból eredő részletekkel (halószerű fa lécezés, beltéri ablakok, stb.). A történelmi hatások azonban nem direkt morfológiai vagy stilisztikai referenciákon keresztül, hanem absztrahált módon jelennek meg. Az épületről született számos részletes elemzésben többek között kiemelik a ballusztrádok kereszt motívumát, az apszisszerű bővületet, valamint a kiállítótermek hármas osztását és lefedését, amely a bazilikális tér inverzét formálja. Az átriumot párhuzamba állítják a bizánci kolostorok kerengőivel és a knósszoszi palota központi udvarával, a belső folyosóban az ősi görög templomokhoz és síremlékekhez vezető átjáró(dromos) átiratát fedezik fel. Az épület befelé fordulását pedig a bizánci építészet térszervezésének analógiájaként értelmezik. Megannyi találgatás, amelyeket a tervező se nem tagadott, se nem erősített meg. Úgy hiszem, hogy Krokost és társait (G. Makris, G. Kalavrytinou, L. Mantziou, N. Rokas) nem a konkrét emlékek, hanem az emlékezés folyamata inspirálta. Épületükkel az egyetemes múlthoz való kapcsolatunkat szerették volna fizikai formába önteni, a látogatót egy olyan belső utazásra hívva, amely a folyosó révén megünnepelt teret nyújt és kitüntetett szerepet szán az elmélyülésnek.

 

Befejezés

Két gyökeresen eltérő helyszínről, programról és épületről beszélünk. Az egyik kisméretű felújítás és átalakítás, melynek közvetlen környezete történelmileg gazdag, tartalma modern. A másik hatalmas, újonnan épült együttes, amelynek helyszíne kietlen és jellegtelen, témája azonban az emberiség több ezer éves történelmi múltjához kapcsolódik. Előbbi a részletekből építkezik egyfajta átfogó, összekötő egység felé, utóbbi a megfoghatatlan léptékű és mélységű egészet bontja szuggesztív töredékek sokaságára. Az útvonal és a bejárás folyamata, eltérő módon, de mindkét esetben központi fontosságú. A Vass László-gyűjteményben térről térre járva, bolyongva haladunk előre, és többször vissza is fordulunk, a Bizánci Kultúra Múzeumában viszont lineárisan, minden négyzetméterében tudatosan komponált ösvényt járunk be. Veszprémben az építészet a kint és a bent között hoz létre köteléket, összeszőve az egymás melletti rétegeket, Thesszalonikiben a belső tér élménye magával a múlttal és az emlékezettel teremt kapcsolatot.

Egy dologban azonban osztoznak. Az épületekben tett utazás végén mindkét esetben úgy érezhetjük, bár maradandó emlékkel gazdagodtunk, biztos, hogy még nem fedeztünk fel mindent. Legszívesebben nyomban visszatérnénk, úrjakezdenénk, hogy ismét elmerülhessünk a bejárás tapasztalatában. És mi mást is szolgálhat egy múzeum építészete, mint a megismerés örömteli élményét és a kíváncsiság felkeltését?

Winkler Márk

[*] Mostani bejárásunkkor a belső tereket épp felújították, emiatt nem látszanak a fotókon a műtárgyak. A múzeum januártól lesz ismét látogatható.

 

A cikk és a 20. századi görög regionális modern építészet kutatása a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jöhetett létre. A kutatás kiindulópontja Gácsi Zsuzsanna A topográfia emlékei c. TDK dolgozata volt. A kutatás résztvevői: Gácsi Zsuzsanna, Ramocsai Kata, Kaczián Bertalan, Winkler Márk