A könyvtár mint nyitott tér

Nemrég Helsinkiben, de előtte is a világ számos pontján ráébredhettünk arra, hogy a könyvtárak már túlléptek a zárt, elitista szerepükön és új funkcióikkal, megnyíló kapuikkal az egész közösség számára nyújtanak teret, találkozási pontot. Vajon ez lesz az Országos Széchényi Könyvtár jövője is? Bán Dávid írása.

Zöldfűként, egyetemi felvételire készülve, a gimnáziumból szerzett külön kérelemmel és még egyéb papírokkal felszerelkezve folyamodhattam olvasójegyért és léphettem be az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) szentélyébe. Ez akkor ugyan melegséggel töltött el, de közben nem értettem, milyen kincseket őriznek a Budavár Palota ezen épületében, amihez csak ily nehezen juthat hozzá az ifjú olvasó. 

Egyetemistaként persze már minden egy fokkal egyszerűbben ment, de a szentély hatása, az, hogy a város felett, kiváltságosként, egyfajta elefántcsonttoronyban csendben – amibe csak az 1970-es években modernnek számító automatizált könyvszállító-rendszer állandó zúgása és a kijelző táblák surrogása hasít bele – és méltóságteljesen lehet olvasni, tanulni, megmaradt. A találkozásnak, eszmecserének csak néhány, jól elrejtett fotel, vagy a büfének a folyosóra kitett műanyagszékei adtak teret. 

A számos problémával – leginkább a pénz, a személyi állomány és a tárolási kapacitás hiányával, valamint a műszaki elavultsággal – küszködő OSZK azóta is próbálja tartani nimbuszát, megmaradni a tudományos élet fellegvárának, noha közben a Budavári Palota struktúraváltozásával, a város átszerveződésével egyfajta elszigetelt bástyaként valamelyest magára maradt. Az alapképlet közismert: míg a II. világháborús pusztítás után a romjaiból csak lassan feléledt palotának és a Várnegyednek kulturális, tudományos szerepet szánt a korabeli vezetés, s ebben, ha nem is tökéletesen, de jól illeszkedett az országos főkönyvtár (hiszen az akadémiai és a muzeológiai kutatóhelyekkel valóban szimbiózisban élhetett, az egyetemek azonban már távolabb estek), addig ma a kulturális funkciók látványos kiszorítása zajlik, amelynek része lenne az OSZK kiköltöztetése is. 

Leginkább azonban elvi síkon fut egyelőre az új országos könyvtár létesítésének gondolata, számos ötlet, lehetőség felmerült, de konkrétumokról (főleg a költözéshez szükséges csillagászati mennyiségű pénz forrásáról) egyelőre még keveset tudni. Az azonban látszik, hogy az elmúlt évtizedekben egy teljesen újfajta, az elitistából közönségbarát irányba elmozduló, a város, a polgárok, az érdeklődők, de akár a turisták felé is nyitott könyvtár jelent meg és vált egyre vonzóbbá világszerte.

A könyvtárnak változatlanul a könyv és az olvasó ember az alapja, de felfogásában, funkciójában egy mai könyvtárépület ennék sokkal összetettebb lett. Irigykedve olvashattuk nemrég az Építészfórum hasábjain is, hogy Finnország függetlenségének 100. évfordulóján egy pompás központi könyvtárral lepte meg magát. Számos irigylésre méltó momentum van ebben a történetben és most talán legkevésbé az épület építészeti értékeire térnék ki. 

Ahogy írásában Somogyi Krisztina is kiemeli: „a könyvtárfunkció a legnépszerűbb kulturális szolgáltatás a finneknél. Ezen önmagában is érdemes elgondolkodni”. Finnországban ugyanis – de ezzel nincsenek egyedül –, már régóta rájöttek arra, hogy a könyvtár egy kiemelten fontos társadalmi, kulturális, közösségi tér, amely nem az elit szentélye, elefántcsonttornya, hanem a mindennapok része. Jellemző mozzanat, hogy az ország nemrég hivatalába lépett fiatal miniszterelnöknője, Sanna Marin, még parlamenti képviselőként is egy nyüzsgő könyvtárban válaszol gyerekek kéréseire.  

A közösség ismeri, kedveli a könyvtárat, így az sem véletlen, hogy a helsinki új központi könyvtárban jelentős szerepe jutott az aprólékosan végigvitt közösségi tervezésnek, a közös gondolkodásnak is. Nem az elit, a politika irányította felülről az intézmény kialakítását, hanem a jövőbeli használókat vonták be a tervezés folyamatába, így velük együtt, az igényeik szerint, alulról építkezve alakították ki a funkciókat. Az új könyvtár központi elhelyezkedése is arra ösztönöz, hogy a mindennapi ember mindennapi életének részévé váljon. Arról is lehetne nyitni egy zárójelet, hogy a kultúra és a politikai intézményei nem különálló zárt szigetként élik életüket, hanem jól megférnek egymással: a parlamentet zeneközpont, kortárs múzeum és a mostani könyvtár veszi körül, mindezt pedig még megfejeli a vasúti- és a buszpályaudvar közelsége, így ezek az intézmények nem csak a fővárosiak számára érhetőek el könnyen.

A központi elhelyezkedés fontos, de nem old meg mindent. A könyvtárat kialakításával és többletfunkcióival, szellemiségével lehet vonzóvá tenni. Hiszen a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) valóban centrumban levő központi épülete szintén megtelik élettel, de az nem feltétlenül terjed túl a kávézóval egybenyitott átriumon. A könyveket még mindig féltjük az utca emberétől, a belsőbb termekbe már csak olvasójeggyel lehet bejutni. A tér szűkössége pedig nagyon kevés lehetőséget ad a további nyitásra, színesebb programválasztékra. 

Az 1934-ben elkészült, a római Pantheon ihlette rotunda kialakítású Manchesteri Központi Könyvtár alapvetően hasonló szerepet tölt be a brit nagyváros életében, mint a budapesti FSZEK. Négy éves átfogó felújítás után 2010-ben nyílt meg ismét a nagyközönség előtt és vált a város kedvelt találkozópontjává. Szerepet játszik benne az abszolút központi elhelyezkedése, de a benne kialakított egyéb funkciók is. Az olvasók beiratkozás nélkül válogathatnak az általános könyvek közül, jegy csak a kölcsönzéshez szükséges. A már-már szokásosnak mondható kávézó és egyéb vendéglátó tevékenységek mellett nagy hangsúlyt fektetnek a helytörténet minél szélesebb körű megismerésének: a szabadpolcon bárki számára elérhető város- és régiótörténeti, turisztikai munkák mellett böngészhetünk a látványos digitális archívumban, vagy éppen hallgathatjuk az oral history egyes darabjait a csendesebb kis fülkék valamelyikében. 

Itt akár ismét egy hatalmas zárójelet nyithatnánk arról, hogy Nagy-Britannia-szerte a helyi levéltárak kutatásra, nézelődésre, saját, vagy környezetünk megismerésére, az elsődleges források használatára invitálja a polgárokat, nem pedig kutatási engedélyekkel gördítenek akadályokat az útjukba. 

Az 1999-ben megnyílt, a számos kulturális épületet jegyző Schmidt Hammer Lassen tervezte ikonikus könyvtárépület, a koppenhágai Fekete gyémánt már kifejezetten találkozóhelyként aposztrofálja magát. A Dán Királyi Könyvtár új szárnya egy nagyszabású, a vízpartokat benépesítő kulturális városfejlesztési projekt első eleme volt. A hagyományos könyvtárfunkciók mellett kiemelt szempont, hogy egy tényleges találkozóhely jöjjön itt létre, így az épületben konferenciatermet, multifunkcionális – főleg a jazz-re, kamarazenére és irodalmi estekre, előadásokra szakosodott – színháztermet és számos szemináriumi helyiséget, kisebb szobákat is kialakítottak úgy, hogy ott akár egy nagyobb eseményt, vagy kisebb szakmai találkozót is meg lehessen szervezni. Kiállítótereiben könyvfesztivált is rendeznek, a vízparti panorámás tetőterasz pedig kellemes kikapcsolódást nyújt a könyvekbe temetkezett olvasóknak is.

Akárcsak a dán fővárosban, Párizsban is tudatos területrendezés első lépése volt az új nemzeti könyvtárépület felhúzása. Az 1537-ben alapított Francia Nemzeti Könyvtár korabeli pompás olvasótermei, kutatóhelyei és raktárai már bőven kinőtték a 20. század második felének igényeit. François Mitterrand kultúrmissziójának látványos megkoronázásaként 1988-ban jelentette be a világ legnagyobbjának és legmodernebbjének szánt könyvtárépületének felhúzását, ami nem csak önmagában fog hatalmas tudásanyagot felhalmozni, hanem virtuális hálójával, a többi nemzetközi könyvtárral összekapcsolódva egy szerteágazó tudásháló központja lehet. 

A Dominique Perrault tervezte, szintén ikonikussá vált épülete a Szajna bal parti óriási rehabilitációs projektjének első és máig legmeghatározóbb eleme lett. Az 1996-os megnyitásakor még szinte magában álló épület köré idővel a korábbi malmok és raktárak helyén létrejövő új városrész szerveződött, ahol az iroda- és lakónegyedek mellett számos felsőoktatási- és kutatóintézmény kapott új épületeket. A könyvtár a mai társaihoz hasonlóan számos népszerű kiállításnak, konferenciának és előadásnak is helyszínt tud biztosítani, itt böngészhetünk a nemzeti audiovizuális archívum tekercseiből, rajzfilmgyűjteményéből és hangtárából is, a trópusi növényekkel belepett belső udvarra néző üvegezett folyosói pedig kellemes találkozóhelyet nyújtanak az olvasótermekből kilépőknek. 

Az épület mellett futó vasútvonalat, a Gare d’Austerlitz vágányait befedve a terület tovább bővült és egy dinamikus, fiatalos városrész alakult ki multiplex mozival, start-up főhadiszállással, vendéglátóhelyekkel. Mindehhez természetesen az infrastruktúrát is megfelelően fejleszteni kellett, a könyvtár mellé metró- és gyorsvasút állomás épült, amivel az új negyed a belvárosból pár perc alatt elérhetővé vált. A könyvtár középpontjából pedig gyalogos híd ível át a Szajna felett és ezzel a túlpart szintén megújuló negyedei is kapcsolatba kerülnek vele. Párizsban tehát, részben hasonlóan Koppenhágához – de a példák sorát könnyen lehetne folytatni szerte a világban –, a könyvtár katalizátorként működött egy új városrész kialakításához. Központi szerepe, valamint a köré települő oktatási- és tudományos intézmények, illetve az ezekkel bevonzott számos egyéb, akár üzleti-, akár kereskedelmi- és szórakoztató funkciók együttese mindenképpen egy friss, dinamikus városrész kialakításának motorjává teszi a könyvtárat. 

A könyvtár tehát befogad és nyitott, pezseg és él, fellendíti a körülötte levő városrészt. Megérett arra, hogy leereszkedjen a tudomány fellegvárából és a tanulás és tudás tája, egyben a város kiemelt közösségi tere lehessen. Ha valaha belevágnánk egy hazai új nemzeti könyvtár építésébe, érdemes előtte alaposan körülnézni a nagyvilágban.

Bán Dávid