A hiba ismét nem a mi készülékünkben van?

”Célravezető-e vajon, ha magunk védelmében a minket körülvevőket mindennek elmondjuk, közben pedig nem vesszük észre, hogy ismét mennyire recseg a szekrényajtó, a csontvázak meg csak nem akarnak kiesni.”
Kiss Dániel reagál „A csövidinka, a Schmoll paszta, meg a sztárépítész” című Borvendég Béla cikkre

Wesselényi-Garay Andorral ellentétben nem olvastam élvezettel Borvendég Béla „A csövidinka, a Schmoll paszta, meg a sztárépítész” című írását. Egy soha meg nem fogalmazott kritika ellenében indított, valójában rendkívül defenzív, önfelmentő támadásnak tartom. Nem emlékszem rá, hogy mostanában bárki is azt kérte volna számon a magyar építészeken, hogy miért nem jegyzik őket a világ legnevesebb alkotói között. A sztárság kérdését idecitáló, a nemzetközi porondon sikeres építészeket magamutogató, majomkodó vigécként aposztrofáló szerző az önkritika gyakorlásának lehetőségét zárja ki – nem elsőként a hazai szakmai körökben.

„Sajátos, s szomorú módon lenézzük az építészeti szakma hazai képviselőit...” – panaszkodik Borvendég Béla. Véleményem szerint nem arról érdemes vitatkozni, hogy nagyjaink jó építészek-e. Van közöttük ilyen is, olyan is. A kérdés sokkal inkább az, hogy célravezető-e a kritikai regionalizmusra, és egyéb, évtizedek óta a padláson porosodó eszmére hivatkozva hátat fordítani a világnak? Ráadásul mindezt úgy, hogy a biztos rövidtávú siker érdekében progresszív megoldások helyett rendre középszerű, jól bevált (?) koncepciókkal hozakodunk elő. Nem teszünk-e tájékozatlanságról tanúbizonyságot, ha „sztár”-ként megbélyegezve egy kalapba helyezzük Libeskindet, Hadidot mondjuk egy Koolhaas-szal vagy Herzog és de Meuronnal? Nem megmosolyogtató-e azon morfondíroznunk, hány nyelven is beszélnek a híres építészek, miközben mifelénk egy egyetemi habilitációs előadáson a kötelező idegennyelvű részt nem ritkán fonetikusan papírra vetett jegyzetekből felolvasva abszolválják az arra érdemesek. Pálcát törhetünk-e – részben valótlan, ám hangzatos feltételezésekre alapozva – mások etikai érzékenysége felett, és érdemes-e mindezt ráadásul akkorra időzítenünk, amikor szakmai fórumaink hangosak újabb szánalmas históriáinktól?

Jól bevett szokás a sikeres emberek pozíciója mögött a munkát, befektetett energiát nem meglátni. Azt sugallni, hogy az ilyen helyzetekbe bele kell születni. Összekacsinthatunk, hogy tudjuk, milyen alakok ezek, és máris felmentve érezhetjük magunkat az opportunizmus, provincializmus vádjai alól. A cikk szerzője a nemzetközi építészet ellen indított egészpályás letámadása közben nem egyszer kerül önellentmondásba. Azt vallja példának okáért, hogy „sztárépítész csak abból lehet, akit valakik megcsinálnak. A kritikusok, a bérsajtó (sic!), a média.” Ugyanazon bekezdésben azt is leszögezi azonban, hogy elvárás egy majdan világhírű építésszel szemben, hogy “tűnjék fel először otthon, azután hívják meg külföldre, és végül tudjon valamilyen (...) mutatványt...” Ha valakiről elismerjük, hogy kiemelkedik hazája mezőnyéből, sőt külföldön is érdeklődéssel figyelik munkáját, teljesítményként értékeljük elért eredményeit. Másképpen fogalmazva: nem gondolhatjuk valakiről egyszerre azt is, hogy “megcsinálták”, meg azt is, hogy lépésről lépésre haladva bizonyította rátermettségét.

A sztárépítészek közel sem hibátlan emberek, nem is vagyok keresetlen prókátoruk, mint ahogy a globális, mainstream építészeté sem. Szükségtelen azonban a sztárok világáig menni, hogy szerethető építészeti útkeresést találjunk. A kortárs kelet-európai és dél-amerikai építészetben is számos olyan kiváló tervvel és megvalósult épülettel találkozhatunk, melyek ugyan hely- vagy régió-specifikusak, ám érezhetően a nemzetközi szakmai diskurzusok által informáltak. Érzékenyek a lokális adottságokra, nem a globális tendenciákat másolják, mégis tudomást vesznek róluk.

Célravezető-e vajon, ha magunk védelmében a minket körülvevőket mindennek elmondjuk, közben pedig nem vesszük észre, hogy ismét mennyire recseg a szekrényajtó, a csontvázak meg csak nem akarnak kiesni.

Kiss Dániel
építész