„a Colos = Nagy Elemér”

”Belátható, hogy az építészeti kifejezés, melyet (…) Magyarországon ma használnunk erkölcsös, nem lehet bizonytalan, zavaros. Ezért kerülendő minden szenzációt hajszoló, önmutogató, prepotens építészeti megnyilvánulás” – írja Nagy Elemér „Mai építészeti irányzatok és magyar realitások” című tanulmányában.
Jékely Zsolt nyitotta meg az építész munkásságát bemutató kiállítást a HAP Galériában.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves építész Kollégák!

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a Nagy Elemér munkásságát bemutató kiállítást megnyithatom. Talán feljogosít erre az, hogy 1970-től 15 éven keresztül közvetlen munkatársa lehettem. Ebben a rövid beszédben természetesen nem tárgyalhatom érdemben Nagy Elemér életét és munkásságát, abból csak kiragadhatok egyes elemeket azzal a céllal, hogy a hallgatóság kissé közelebb kerülhessen egy kiváló alkotó személyiséghez.

Nagy Elemér 1928. szeptember 28-án született Sopronban. Édesapját korán elvesztette, édesanyja azonban magas kort ért meg. Nemigen beszélt a gyermekkoráról Elemér. Egyszer mesélt a soproni karácsonyok hangulatáról, mesélt egy karácsony estéről, amikor kisgyerekként a gyertyafényű szobába lépve meglátta a sok szeretettel feldíszített karácsonyfát, nézte a havas kertre tárt ablakot, az ablakpárkányra és a kerti hóba szóródott ágacskákat, díszeket és a kert mélyén a fák között szinte még látta is az elsuhanó angyalszárnyakat.

Elemér Budapesten járt középiskolába, a Toldy Ferenc Gimnáziumba. Gimnáziumi emlékei közül igyekszem felidézni egyet. Az osztállyal a Budapesti Nemzetközi Vásáron jártak, ahol érdekes módon – a háború előtti utolsó percben – még volt szovjet pavilon. A szovjet kiállításon egyszerű kéziszerszámok voltak kitéve, ásók, kapák, ilyesmik. Elmondta, hogy milyen különös hatást gyakorolt rá az a nyers és fenyegető erő, ami ezekből az egyszerű, durván megmunkált, kifejezetten sorjázatlan eszközökből sugárzott.

A Budapesti Műszaki Egyetemen tanulta az építészetet, saját szavaival szólva: „azoktól a professzoroktól, akik a célszerű építészet és a mérsékelt romantika hívei voltak, s mint alkotó építészek is értékes műveket mondhattak magukénak”. Elsősorban Dr. Kotsis Ivánra és Weichinger Károlyra utalt. Azt írja erről az időszakról, hogy akkor mestereinket hallgatva, velük beszélgetve „benne éltünk egy építészeti kultúrában (…), vagyis, hogy mi az építészet, afelől nem voltak kétségeink, arról nem sokat beszélgettünk”.

Elemér elmondása szerint az építészet mélyebb kérdései iránti érdeklődése jóval az egyetemi tanulmányok befejezése után alakult ki benne, jórészt önképzés révén, szakirodalmi olvasmányok és külföldi utazások nyomán. Az építészeti korszerűséggel kapcsolatosan a vezérfonalat számára „az akkori építészeti gondolkodás nagy triásza, Walter Gropius, Mies van der Rohe és Le Corbusier” jelentette.

Az egyetem elvégzése után az Építészettörténeti Tanszéken volt tanársegéd. Az akkori hallgatók közül többen még évtizedek múlva is felidézték alakját. Az érzékenységére jellemző anekdota szerint a hallgatók számára egy cédulát tűzött ki a tanszék ajtajára. Azt írta ki, hogy „a Colos=Nagy Elemér”. Az Építészettörténeti Tanszéken remek munkatársakat, barátokat, egyéniségeket talált, hadd emeljem ki csak Hajnóczi Gyula vagy Szentkirályi Zoltán személyét. Vidéki útjaik során készült manuáléik közül láttam néhány csodálatra méltót.

 

 

Később a Lakóépülettervezési Tanszéken volt adjunktus. Tanítványai számára a mai napig emlékezetes az Elemér által létrehozott Lakberendezési Műhely és az ott folyó Bauhaus ihletésű gyakorlati munka, melynek keretében a hallgatók az öntevékenység és a kreatív munka ösztönzésére tárgy és bútorkészítéssel, asztalosmunkával és szövéssel foglalkoztak. Ezután a Rajzi és Formaismereti Tanszékre került, az ottani állását cserélte fel 1962-ben a Középülettervező Vállalat rajzasztalával.

Az Iparművészeti Főiskolán is tanított 1959 és 1963 között, mint meghívott előadó. Előadásait a 20. század építészete és építészetelmélet-esztétika témakörökben tartotta.

Nagy Elemér 1959-től megszakítás nélkül dolgozott a Magyar Építőművészet című folyóiratnál. 1959–1961 között formai szerkesztő, 1961–1982 között felelős szerkesztő, 1982 után pedig a szerkesztőbizottság elnöke volt. A Magyar Építőművészet hasábjain mintegy 50 cikket publikált az évek során. A komoly tartalom és az átgondolt mondanivaló nem hiányzott cikkeiből. A legjelentősebb azonban mégis az, hogy alapos következetes és kitartó munkával két évtizeden keresztül meghatározta a lap magas színvonalát.

Az évek alatt több könyvet is írt, ezek időrendi sorrendben: Le Corbusier (1969), Erik Gunnar Asplund (1974), A mai finn építészet (1976), Dánia építészete (1977), Kós Károly kalendárium (1983), Az építő Kós Károly (1995). Ez utóbbi könyvet közvetlenül 1985-ben bekövetkezett halála előtt fejezte be, és Deák Zoltán építész kitartó munkája nyomán 1995-ben megjelenhetett.

 

 

A Középülettervező Vállalatnál töltött évek alatt valósultak meg épületei. Első jelentős épületét, a Szombathelyi Tanárképző Főiskola 266 fős kollégiumát 1966-ban adták át. Ezért a skandináv hangulatú, fegyelmezett épületéért tüntették ki Ybl Miklós-díjjal. Láthatunk rajzokat, felvételeket a többi jelentős épületéről is, ezek megépülésük sorrendjében:

- a Közgazdaságtudomány Egyetem 400 fős kollégiuma (1968);
- Intranszmas irodaház (1969);
- szombathelyi 290 fős középiskolai kollégium (1974);
- a Budapesti Műszaki Egyetem laboratóriuma (1976);
- szombathelyi 300 fős kollégium;
- EMKE szálló és a Maxim mulató (1970);
- Bolgár Nagyköveti Rezidencia (1980);
- Szombathely Fedett uszoda (1981);
- a BME Duna-parti Tanszéki épülete (1983)

Különös figyelmet érdemel az a két gyenesdiási nyaralóépület, amelyek közül az egyiket barátjának, Jánossy Ferencnek, a másikat pedig saját családjának építette a nyolcvanas évek elején.

Építészeti munkái mind színvonalasak, igényesek, fegyelmezettek. A mostani kiállításon látható anyag ezt bizonyára meggyőzően igazolja. Sok hazai és nemzetközi tervpályázaton vett részt, általában díjat is nyerve. A jelentősebb pályázatok a következők voltak:

- bécsi ENSZ épületegyüttes;
- Új Nemzeti Színház, Budapest;
- Szombathelyi Képtár;
- Szombathelyi Városháza;
- az ELTE lágymányosi fejlesztése, Budapest

Elemér fontos szereplője volt a Magyar Építőművészek Szövetségének, sokáig volt a vezetőség, illetve az elnökség tagja. Több cikluson át volt a MÉSZ Mesteriskola egyik mestere.

Feltétlenül szólnunk kell Elemérnek azokról a játékos, de mégis komoly kedvteléseiről, amelyek valószínűleg teljessé tették számára életének a munkahelyen, munkatársaival töltött részét, munkatársainak pedig örömmel és tanulsággal szolgáltak. Elkészítette például a sárvári Nádasdy Várban a Sylvester János által készített könyvnyomtató prés elvi rekonstrukcióját. Ezzel a tevékenységével kiérdemelte, hogy a tagjai közé fogadta az angliai Historical Printing Society. Elkészített Elemér egy klavikordot is, sárkányokat szerkesztett, blokkflőtén házimuzsikált, luca-széket rótt össze, karácsony táján pedig saját készítésű linó-metszet nyomatokkal ajándékozta meg munkatársait, barátait. Feledésbe merülő műemlékek sorsa felett aggódva épületeket mért fel, és hasznosítási javaslatokkal kereste meg az illetékeseket.

Meg kell említenem, hogy finn felesége volt, ennek is köszönhető, hogy mélyen ismerte a finn kultúrát és építészetet. Fontos volt számára a Matti K. Mäkinennel kialakult szoros baráti kapcsolat. Jó, hogy a Finnországról és a finn építészetről szerzett ismereteit könyvében rögzítette.

A hivatali feladatokon, a lapszerkesztői és irodalmi munkásságon túlmutató törekvéseinek talán legfontosabb eredménye a Kós Károly Kör létrehozása és működtetése volt. A kört Kós Károly halála utáni évben, 1978-ban hozta létre azzal a céllal, hogy a nagy polihisztor emlékének megőrzését segítse, gondolatait életben tartsa, népszerűsítse. Évről-évre sor került a Kós Károly Kör rendezvényére. A kör kezdeményezésére több helyen emléktáblát helyeztek el, sőt, sétányt is neveztek el Kós Károlyról. Elemér halála után a kör munkájának életben tartásán K. Pintér Tamás építész őrködik.

Nagy Elemér építészettel kapcsolatos gondolkodása a realitásokat józanul vette figyelembe, magatartásával egy olyan építészeti etikát képviselt, amely az anyagok és szerkezetek tiszteletén, a megoldások józan puritánságán és a használatot szolgáló átgondolt célszerűségen alapult. Remek érzékkel és tiszta érveléssel ítélte meg az építészeti megoldásokat, átlátott a felületességen, az üres formalizmuson, rámutatott az átgondolatlanságra, az ellentmondásokra, a fellengzősségre és az ürességre. Kiváló kritikus volt. Véleménye mindig kellően megalapozott volt. Nem véletlenül volt meghívott tagja az Építészkritikusok Nemzetközi Bizottságának, a CICA-nak, az UIA alá tartozó nemzetközi szervezetnek. A CICA alapítói között olyan személyiségek voltak, mint Bruno Zevi, vagy Pierre Vago.

Építészeti felfogásáról szólva meg kell említeni a „Mai építészeti irányzatok és magyar realitások” címmel 1982-ben íródott tanulmányát. Ebben világosan kifejti gondolatait az építészeti kifejezés erkölcsi vonatkozásairól. Mint írja: ”belátható, hogy az építészeti kifejezés, melyet (…) Magyarországon ma használnunk erkölcsös, nem lehet bizonytalan, zavaros. Ezért kerülendő minden szenzációt hajszoló, önmutogató, prepotens építészeti megnyilvánulás”.

Arról szólva, hogy szabad-e önkényesen múltbeli formákat kiválasztani így vélekedik: „A magyar építészetnek egész története során voltak hagyományai, de ezek között külső, fejlettebb építészetekből átvett és beolvasztott formák is szerepeltek, amelyeket évszázadokon át sajátjaként használt. (…) A sokat hivatkozott magyar építészeti hagyományt tehát úgy kell tekintenünk, hogy abban benne van évezredes építészettörténetünk, különösképpen része a XIX. századi városi, népi és nemesi építészet is, benne van természetesen a századforduló szecessziója és nemzeti romantikája, de benne van mind a tegnapi napig mindaz, amit itt értékként építő elődeink és kortársaink létrehoztak."

Nagy hatást gyakorolt Elemérre Christian Norberg-Schulz nyolcvanas évek elején megjelent, Genius Loci című könyve. Saját építészeti felfogásának az igazolását is láthatta ebben a műben. A szerző szerint egy adott hely szellemét kell az építészetnek megragadnia. A hely szellemét, szellemiségét. Elemér így ír erről a kérdésről: „Jó támpont ez minden régióban, ahol a hely táji, építészeti és szellemi-történelmi kisugárzása még érezhető, ahol még ezzel – ha töredékesen is - lehet azonosulni , ahol ennek hangját fel lehet erősíteni. (…) Az életforma, a mindenkori élet, a gondolkodás, a lélek formái is hozzátartoznak ehhez. Ezeknek az „üzeneteknek” a felfogásához és alkotásokba való transzponálásához építészeti tehetség is kell.”

Elemér evangélikus volt, és ezt nem rejtette véka alá. Végakaratában természetesen evangélikus szertartást kért a temetéséhez. Mányoky László a KÖZTI igazgatója ugyan nem ment el a temetésére, de mégis érdekesen exponálta magát. Felháborította az, hogy a napilapok nem jelentették meg a halálhírről a KÖZTI közleményét, mert szerepelt benne az a helymeghatározás, hogy az „evangélikus templomban”. Felindultságában levelet írt Pozsgay Imrének, a Hazafias Népfront főtitkárának. A levélben leírja, hogy a „napilapok kérdésben tanúsított magatartása elfogadhatatlan, és kisléptékűségében hátborzongató”. Azt is hozzáfűzte, hogy „az ideológiai harc nem a temetőkben fog eldőlni”.

Végezetül szólni kell Nagy Elemér rendkívül széles műveltségéről, világlátottságáról és nemzettudatáról. Irodalmi, művészettörténeti, történelmi tájékozottsága révén számára mindenfelé emlékeket és értékeket hordozott a pannon táj, vagy Erdély. Szépen és pontosan idézett Ady Endre, Juhász Gyula, vagy Nagy László verseket. Szerette és idézte Madách-ot. Otthon volt a Balaton-felvidéken, a Kemenesalján, a kolozsvári Farkas utcában, a kalotaszentkirályi hídnál, vagy szülővárosában, Sopronban. Budapest építészetét is mélyen ismerte. Ugyanakkor tájékozott volt a német és a francia kultúra értékei terén is, de különösen járatos volt az északi államok civilizációjában és kultúrájában.

A mostani kiállítás sokat segít abban, hogy Nagy Elemér alakját, és alkotó személyiségét felidézzük. Azt hiszem, a kiállított anyagok jól éreztetik azt, hogy munkásságát jellemző felelősségtudat és komolyság ma is tanulsággal szolgálhat mindannyiunk számára.

Köszönetet kell mondanom a HAP Galéria munkatársainak, különösképpen Winkler Barnabásnak a kiállítás előkészítése, megvalósítása során végzett alapos munkájukért. Köszönjük az építészeti közéletet mozgásban tartó nagyvonalú erőfeszítéseiket. A HAP Galéria fontos kiállítóhellyé vált. Remélem, hogy még sokáig az is lesz. Kérem, tekintsék meg érdeklődéssel a kiállítást.

Jékely Zsolt

elhangzott a Nagy Elemér emlékkiállítás megnyitóján, 2009. július 21-én a HAP Galériában