Kimerültek az akkumlátoraim. Lelki mobilitásom alapjai. Sűrgősen haza kellene mennem Tel-Avivba, hogy feltöltődjem optimizmussal, tettrekészéggel, lelkierővel. De az elátkozott romániai projekt miatt nem tehetem, igy tovább fuldoklom a kelet-európaiság mérgező levegőjében. Nem hibáztatok senkit - magam akartam itt dolgozni, hát megkaptam.

Eddig a magánügyem. A közügy viszont éppen az a folyamat, amely során a rendesen feltöltött, nagy strapára hitelesített akkumlátor is képes kiürülni, az a mentális légkör, amelyben a változtathatóság reménye sem létezik.

2004 januárjában kezdődött a visszacsatolás, de két és fél év abban a boldog állapotban telt el, hogy Tel-Avivban dolgoztam, és az internet segítségével nemcsak tájékozódtam arról, hogy mi van Budapesten, hanem bele is dumálhattam, valamelyest. A negativ hatást már akkor éreztem, és nemcsak a despota hivatalnokok részéről, hanem az olyan civil szervezetektől is, amelyek elvileg ugyanazért a célért küzdöttek, mint én magam. Csalódást okoztak a régi újságíró kollégáim, akik egy részét még barátomnak is hittem... később rá kellett jöjjek, hogy a "barátság" csak addig tartott, amíg én Tel-Avivban voltam a háziasszony, az idegenvezető...

Ami Izraelből nézve a demokráciában kézenfekvő és logikus lépésnek tűnt, vagyis, ha a városfejlődés akadálya az elavult gondolkodású politikusi gárda, akkor az önkormányzati választásokon ki kell állni ellenük - hallatlan szemtelenségként csapódott le Budapesten. Totális értetlenség, a változástól való félelem, és nem elhanyagolható irigység. Míg a "barátaim" attól döbbentek meg, hogy hogy képzelem egyáltalán jelöltetni magamat, én attól döbbentem meg, hogy ha emberek sokasága, éveken át, folyamatosan panaszkodik egy politikusra, akkor miért nem akarja leváltani akkor, amikor a demokratikus játékszabályok ezt a lehetőséget a kezükbe adják? Ezt, még ilyen lemerült akkumlátoros állapotomban sem tudom megérteni, de talán azért, mert nem is akarom megérteni a tehetetlenséget és a gyávaságot.

Persze, tavaly szeptemberben szépen foghattam volna a bőröndömet és visszamehettem volna a "Szép" fasori lakásomba, konszolidált életembe...ha nem lenne bennem egy gyártási hiba, miszerint a megoldhatatlannak látszó feladatokra indulok be, míg a sima pályák mellett érdektelenül elmegyek . Ennél is rosszabb: ha rárágom magam egy feladatra, akkor nem tudom elengedni, amíg meg nem oldottam. Igy hát maradtam, pedig az ellenséges légkör szinte perzselt. Arra nem számíthattam, hogy régi életem ismerősei barátai bármilyen segítséget is nyújtanak. Kezdtem hát ott, ahol annak idején a nyolcvanas évek közepén Izraelben - a semmiből felépíteni a létemet. Természetesen, megtehettem volna, hogy felszámolom izraeli egszisztenciámat, eladom a lakásom, árából veszek négyet-ötöt Pesten és karosszékből osztom az észt. Csak abban semmi érdekeset nem találtam, és a tíz éven át épített tel-avivi kertemről sem tudok végleg lemondani - ott minden fűszálnak története van, amelyet csak én ismerek.

"Állásom nincs", de munkát szereztem, lakást béreltem, és látszólag nem is rosszul élek. A régi barátaim közül egyetlen egy lány maradt, és én, akinek életében a férfiak játszottak, szinte kizárólagos szerepet, felfedeztem a női barátság igazi értékét a szolidaritást. Lassan merültem bele a magyar valóságba. Saját bőrömön éreztem, amikor megbetegedtem ősszel, de gondosan ügyeltem, hogy a tiszta látásomat ne homályosítsa az itteni rendszer, és szabad gondolkodásomat ne bénítsa a beletörődés. Csak az akkumlátoraim ürültek vészes gyorsasággal, minden egyes értelmetlen konfliktus hatására. Amikor a hülyeség uralkodik az okos emberek feje fölött, amikor ostoba döntések következményét szenvedjük mindannyian - szökik az energia.

Míg Tel-Avivból figyeltem a dolgokat, addig láttam azt a sok-sok okos embert, akik megváltoztathatnák a posványt, mióta itt élek halványulnak az arcok, szinte mindenkit egyenszürkévé maszatol a mocsár. A kérdések a levegőben maradnak, nincs értelmes válasz, nincs megfontolt tett, csak fecsegünk, fecsegünk...

Nem vezet sehova a makacs elviség, amely a politika pártoktól független, szakmai jelölésemet kísérte, de nem lehet értelmes kompromisszumot sem kötni, amivel a Kormányzati Negyedet figyeltem, pedig sem az időzítéssel, sem a telepítésével nem értettem egyet. De Janesch Péter meggyőző volt, és jó lett volna valami pozitivat is látni ebben a csődömegben, ami Budapestre jellemző. Nincsenek csodák. Janesch túl jó ennek a városnak. Lassan bedőlnek mindazok az eszelős programok, amely ellen a podo-program szólt két évvel ezelőtt. Csak a kár egyre nagyobb, a csőd egyre elkerülhetetlenebb.

Már nincs kedvem a 4-es metróval, vagy a tragikomikus helyzetbe került zsidónegyeddel foglalkozni. Perczel Anna könyve elkészült, mire a boltokban lesz egy csomó épület már csak ott lesz látható, hiszen időközben lebontották, kibelezték, legfeljebb az utcai homlokzatát hagyták meg, mint a korrupció látványos patyomkinfalát... A negyed funkcionális csődje majd néhány év múlva lesz igazán látványos, amikor a luxus-kutyaóljaikba autóikkal akarnak eljutni az ottlakók...

Nincs kedvem újra és újra leírni azt, amit leírtam már három évvel ezelőtt is, amikor a kár még megelőzhető lett volna. Ez a város menthetetlenül rohan a saját vesztébe...

Lemegyek Pécsre, megróbálok csak a privát, kis családi körrel törődni, falom a könyveket, elmenekülök Bella Chagall gyermekkorának világába, a Calman féle rossz anya vallomásaiban, újraolvasom a Bicigliző majmot, de magam elől nem menekülök. Mennyire örültem annak, hogy szülővárosom megérdemelten nyerte a 2010-es kultúrális főváros címet! Jó lesz, végre jó lesz valami! De nem, még véletlenül sem - az ész megint vereséget szenvedett.

Velencében kapkodtam a levegőt, mert már fuldokoltam, és az a hétvége kicsit feltöltött, visszaadott valamennyit az erőmből. de egy hét elég volt ahhoz, hogy visszatérjen a lábremegős idegesség - a romániai projekt is belesüppedt a avitt stupiditásba. Olyan lakásokat akar építeni a beruházó, amely a múlt századi életformára is elavult, lehántották róla mindazt ami előremutató lett volna. Nem lesz energiatakarékos ökoszisztéma, nem lesz autótlanított belső kert, befalazzák a családi élet szabadságát, spájzba dugják a haladást. Forog a gyomrom, hánynom kell, elegem van mindenből. Két napra bezártam magam a lakásba, nyeltem a könnyeim befelé... a barátnőm majdnem rámtörte az ajtót.

A depressziónak az a fajtája, amikor az ember az élettől is meg akar válni - ismeretlen előttem. Gyávaságnak tartom. Ha nem így lenne, akkor most felvágnám az ereimet a fürdőkádban, mint hajdan volt barátom Bódy Gábor tette - halála megkímélt attól, hogy benne is csalódjam. Az eszemmel felfogom a reménytelenségnek azt a fokát, amikor a külső hatások tehetetlenné teszik az embert, aki normálisan hiperaktiv. Ebbe tényleg bele lehet őrülni, és aki a szelleme elvesztésétől retteg érthető, hogy az élettől is könnyebben megválik, mint a gondolkodás képességétől. De ahogy nem tudom elfogadni azt, hogy a feladat megoldhatatlan, úgy azt sem tudom elfogadni, hogy nincs kiút.

Ugyanakkor a közönyösség, a csak magamra koncentrálás nem megy. Ez is egy gyártási hiba, ami ellen hiába is kapálózóm, megváltoztatni nem tudom. Nekem a világ gondja a testemen kell átmenjen - minimum fáj a fejem a hajléktalanokat látva, hányinger tör rám egy Demszky nyilatkozattól, remeg a lábam a tehetetlenségtől.

Magamat még ki tudom rángatni a reménytelenségből. Túlélem a román projektet, nemsokára kezdődik a kommunikációs kurzus, amit felépítettem, és találtam hozzá helyet, megismertem egy flottul gondolkodó embert, még a kamara is áldását (kreditpontokat) adta rá, végre, valami jót csinálhatok: életem két, kemény évtizedének tapasztalatát a hozzá kapcsolódó elmélettel átadhatom olyan építészeknek, akiket még nem ürített ki a magyar szoftver...

Bejátszom az izraeli péntek este nyugalmát: az interneten szól a rádió. Professzor Harszagor egyik régebbi műsorát hallgatom újra az "önként vállalt lemaradás bosszújáról" - ezzel jellemezte az iszlámista, fundamentális terror okait. Erős az áthallás: akik nem vállalják a cselekvést, óhatatlanul lemaradnak, legyenek akár tehetségesek, okosak, ha elfogadják a környezet mocsarát fuccs a képességeknek.

El kell innen menni... Egyedül nem lehet mocsarat lecsapolni. Ahhoz legalább minimális összefogás kell. Nem akarok olyan újságíró lenni, mint Friderikusz, ha a siker ára, hogy kormányreklámgyártóvá kell válni. Nem akarok olyan politikus lenni mint Gyurcsány vagy Kóka - egy olyan választékban ahol még ők a jobbak. Építész meg végképp nem akarok lenni, csak azért, mert a tanult szakmámat még mindig nem tudják hová tenni. Pedig városgazdálkodásra itt a legnagyobb szükség - annyi teendő lenne, mint égen a csillag! Felhőkön át nem látszik... csak ugatom a holdat.

Itt nem illik azt mondani magáról az embernek, hogy én TUDOM, mit kellene csinálni. Felháborítónak tartotta a főiskolai professzorom is, amikor 1973-ban leírtam, hogy a belvárosok rehabilitációja gazdaságos építési tevékenység. Amikor a zöldmezős beruházások (városszéli lakótelepek) építését igazolandó kihagyták a gazdaságossági képletekből a városi terület értékét, egy zöldfülű városgazdász hallgató leirta, hogy hazudnak. A szaktekintélyek, a döntésthozók, a nagyemberek mind-mind hülyeséget beszélnek! A szocializmus derekán az ingatlan területi elhelyezkedésének különleges értékéről irni szentségtörés volt, de egy hallgatónak megbocsátható. A rendszer úgysem emészti meg, a kor egyetlen városrehabilitációs programját (15-ös tömb) minden városgazdasági alapértelmezés nélkül valósították meg, mintha csak azt akarták volna bizonyítani, hogy ez nem megy. Közben Montrealban, Amszeterdamban, Londonban és másutt, szemfüles emberkék abból a felismerésből gazdagodtak meg, hogy a belvárosi épületek felújítása kifizetődő vállalkozás.

Öt év Fővárosi Tanács felemésztette a tenniakarásom, felcsillant a leírt Szó ereje, majd értelmesebb döntésnek látszott elmenni innen. A gyerekeket más légkörben felnevelni. Most, hogy ők már a helyükön vannak, belakják a globuszt, és semmi nem akadályozza képességeik kibontakoztatását, úgy tűnt, hogy a tapasztalat megerősített, tehetem azt, amihez a legjobban értek.

De itt semmi nem változott. Mindegy, hogy mit mondok, ha nincs hozzá akadémiai címem, társadalmi rangom, vagy legalább duzzadt pénztárcám. Hogy egyes példákból leszűrt tapasztalatként, már a hetvenes években leírtam a kultúrális létesítmények városrészrehabilitáló hatását, amely a nemzetközi városrehabilitációs módszerek közé tudatosan csak a kilencvenes években került, az nem érdekes. Hogy a rendszerváltás küszöbén készítettem egy tömbrehabilitációs programot a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógára és a Gozsdu udvarra alapozva, még külföldi befektetőt is hoztam, csak itt nem értették, hogy miről beszélek, amikor a hivatal szerepeként csak a helyes döntéseket, mint katalizációs hatást emlitettem, és nem a befektetésre kerülő milliárdokkal dobálóztam... és most sem értik, hogy a közösségi rehabilitáció miért lehet jobb megoldás a zsidónegyedre, mint eladni az ingatlanokat...

Ha balettáncosnő lennék, akkor megbocsátották volna a tehetségemet, hiszen az afféle Isten adománya, és kurva sokat kell gürcölni a szinpadi könnyedségért. De az megbocsáthatatlan, hogy egy nő a valóság elemeit úgy tudja analizálni, hogy azok alapján a városfejlődésre megoldást javasol. Honnan veszi ezt a pofátlanságot? Hol szerzett doktorátust arra, hogy bizonyos összefüggéseket meglásson? Milyen hivatali pozicióba tornázta fel magát, hogy azt képzelje, hogy a város problémáit látó szakemberekből hatékony csoportot tudna szervezni? Kinek a lánya, a felesége vagy a szeretője, hogy azt hiszi, képes a világ menetét befolyásolni? Olvastam, tanultam, tapasztalatot gyűjtöttem, ahelyett, hogy a megfelelő seggeket nyaltam vörösre, jól helyezkedtem, és a mindenáron elérendő sikerért ügyködtem volna. Hiba volt, de cseppet sem bánom. Még ezt a látszólag elfecsérelt évet sem bánom igazán, mert ezekre a tapasztalatokra nem tehettem szert tel-avivi asztalomnál. A tapasztalat pedig akkor is erő, ha azonnal nem konvertálható semmire.

Az IBA péntek esti hiradóját is Naplónak hívják. Sderotra többezer Kasszam rakéta hullott az elmúlt években. A városka lakói félnek, dühösek, belekiabálják a kamerába, hogy ez tűrhetetlen! Igy nem lehet élni, és gyalázat a kormányra, hogy tovább tehetetlenkedik! A riadó jelmondata "Céva adom" - Piros festék. A hangosbemondók azt ismétlik, hogy "piros festék", amikor Kasszam rakéták kilövését érzékelik a műszerek. Azt nem tudják bemondani, hogy a rakéta hová fog lepottyanni, ez csak figyelmeztetés, hogy aki hallja, keressen menedéket, igyekezzen bejutni a vasbetonból készitett szobába, amelyet az első Öböl-háború (1991) idején tettek kötelezően megépítendőnek minden lakásban. Az óvodában énekelnek a gyerekek. Rövid versike a piros festékről, amit a hangszóróban hallani, és akkor gyorsan-gyorsan be kell menni a bunkerba, nagy levegőt venni, de ott már nem kell félni ha halljuk a bummot,  lehet már  nevetni...