Székesfehérvár fontos hely a színháztörténetben. A XVIII. században német nyelvű előadásokat, majd 1813-tól Kultsár István pesti magyar theátrumi társaságának vendégszerepléseit láthatták a város lakói. Amikor úgy látszott, hogy a magyar színművészet ügye ismét holtpontra jut, hosszú időre Fejér megye közönsége adott otthont a kibontakozó magyar színészet legjobb művelőinek. A „Székesfehérvári Nemzeti Játék Színi Társulat” a Kossuth utcai Győry-ház szálájában, nagytermében lépett fel, és többek között sikerrel mutatták be Kisfaludy Károly vitézi játékait, sőt előadtak Shakespeare-darabokat is.

Az igazi kőszínház azonban csak 1874-re épült fel ifj. Koch Henrik és Szkalniczky Antal tervei alapján. Az utóbbi korának híres építésze volt, ő tervezte a debreceni Csokonai Színház romantikus épületét és a régi - vagyis első - budapesti Nemzeti Színház homlokzatának 1875-ös átépítését. A székesfehérvári színház eklektikus épület - már amennyi megmaradt belőle. A második világháborúban súlyosan megsérült teátrumot csak 1962-re építették újjá, jelentős átformálással. Az 1962. évi alapító okirat nem színháznak, hanem „színházi célú művelődési intézménynek” nevezte a város teátrumát (amely ekkor kapta a Vörösmarty nevet). Ez talán megmagyarázza, hogy az akkori tervezők, Spránitz Tibor építész és Hornicsek László belsőépítész minden igyekezete ellenére négy évtized alatt miért használódott el a csupán befogadó színházként működő fehérvári teátrum. (Korabeli leírás szerint a két tervező „szoros együttműködése korszerű, a kompromisszumok ellenére jól működő színházat hozott létre. Az igényesen kialakított belső terek közül megformálásban, tér- és színhatásban is kiemelkedik a nézőtér. Aranysárga széksorait a kékeszöld akusztikus burkolatú fal öleli körül. A közösségi terek - alagsori dohányzó és büfé, előcsarnok, emeleti társalgó és büfé stb. - értékét növeli a nemesburkolatok, az egyedi bútorok és lámpák színhatása.”)

Másodszor esett át a színház gyökeres átalakításon. Az előzmények ismeretében érthető, miért lehetett csupán három külső falat megőrizni belőle: a főhomlokzatot a belvárosi sétáló-főutca végén, valamint a két oldalhomlokzatot a tető-indítással. A főhomlokzaton a dukkózott fémbetűkből szerkesztett egysoros felirat - Vörösmarty Színház - és az előtető már sejteti, hogy belül egészen más világ fogad.
Az újjáépítés tervezői, Szőkedencsi Géza és Pintér Tamás (ARTONIC Design Építészeti Kft.) láthatóan, érezhetően, sőt tapinthatóan egységes, mai arculatot kívántak adni a színháznak.. 

Az első meglepetés: az utcáról kellemes, tágas előcsarnokba lépünk, mögötte egyetlen nagy térben nappal is nyitva tartó kávéház lépcsőzik alá (az ívesen formált, kis fényforrásokkal sűrűn díszített mennyezet fölött az új nézőtéri széksorok ereszkednek a színpad felé). Az előcsarnokban jobbra áll Vörösmarty Mihály szobra, és kétoldalt információhordozók - ezekből mégiscsak kiderül, hogy színházban vagyunk.
A szórólapok, plakátok, az internetes honlap megjelenése remélhetőleg a nem túl távoli jövőben összecseng majd az újjáépítés modern hangvételével. Mert egyelőre inkább a szétszórtság, a stíluskavalkád jellemző rájuk. 

Az emeleti páholyokhoz vezető lépcsők tágasak és építészeti részleteikben szépen megoldottak - jellemző például az emeleti íves üvegmellvéd nyersszínű fa kézelővel. Gondosan tervezett a világítás az új, „tupírozott” csillárokkal, melyek az előcsarnokból is feltűnnek az emeleti galéria fölött. A földszinten viszont sajnos szűk a tér, a ruhatárak előtt óhatatlanul összezsúfolódik a közönség, és mindkét oldalon egyetlen szűk keresztmetszeten tud csak eljutni a nézőtéri ajtókhoz. (Ráadásul ez az út vezet a mosdókhoz is.)

A széksorok emelkedése a korábbinál sokkal kedvezőbb, azonban a nézőtér alaprajzi geometriáján nem sikerült változtatni. Aránylag széles a terem, széles a színpadnyílás, a látási-hallási feltételek jók. Ennek áraként viszont csorbul az intimitás, a közösségi érzet. Az emelet magasságban erősen elszakad a földszinttől, ahonnan a néző aránylag keskeny lépcsőn, egy-egy zsákban juthat fel a jegyének megfelelő széksori ajtókhoz. A nézőtéri személyzet segít ugyan, de a megoldás nehézkes. A legfurcsább, hogy a kétoldali ajtók üvegezettek. Előadás közben a matt üvegen minden külső mozgás zavaróan beszűrődne, ezért minden ajtó elé félkörívben függönyt szereltek - vélhetően utólag. 

A színház hátulról teljesen átalakult, és valóban alkalmassá vált állandó társulat befogadására. A bővítés a színház mögött egy téglalap alaprajzú, szigorúan síkokkal határolt tömb. (Némiképp oldja a bal oldali földszinti kimetszés, mely fedett helyet ad a díszletek beszállításához.) Az eklektikus, cizellált első részt meg a szögletes bővítményt felül egy lendületes ívvel fedett ráépítmény fogja egybe, amiből kiemelkedik az üveggel burkolt, este fényben fürdő színpadtorony. Az íves tető alatt körben üvegfal tekint végig a városra - mögötte elöl színésztársalgó, hátul próbatermek, kétoldalt a folyosó kap nappali megvilágítást. Tavasztól őszig elöl és hátul egyaránt tetőterasz teszi kellemessé a színészi-színpadi munkát. A régi és új tömeg összekapcsolása nem annyira mutatós. A hátsó bővítmény kőburkolata voltaképp idegen az eklektikus formálású vakolt falaktól. Kíváncsiak vagyunk, hogy az idők során hogyan fog a kettő összeérni. 

A felújítás-bővítés négymilliárd forintba került, a hétezer négyzetméteres alapterületből a bővítmény körülbelül háromezer négyzetméter. A nézőtér jelenleg 470 fős. A színpadot a legkorszerűbb technikai berendezésekkel látták el, van gyűrűs forgó és variábilis zenekari árok, gépi díszlethúzók és ponthúzók, harminchat tagból álló díszletmozgató kocsi - amely a hátsó színpadról fél perc alatt áthúz egy teljesen felépített díszletet a színpadra -, és beszereztek úgynevezett intelligens fényvetőket is. A társulat december óta egyre lendületesebben - és nagy örömmel - veszi birtokba színházát.

Vargha Mihály
Megjelent a "Színház" c. folyóirat májusi számában.