Nem értem, hogy miért akarnak oly sokan, visszatérni a szocializmushoz?

Hiszen a szocialista rendszer nemcsak Kelet-Európában, hanem a nálunknál jóval tehetősebb országokban is megbukott: a szociális gondoskodásnak a Nyugaton ismert módja  is működésképtelen.

Nézetem szerint azért bukott meg, mert a szociális háló semlegesítette az embert előrevivő, természetes, feltörekvési vágyat.

Nemrég egy filozófus mondta, hogy redszerint a tanitványai döbbentik rá, hogy a fogalomrendszert időnként újra kell értékelni, hiszen amit axiómaként kezeltünk, talán (már) cseppet sem az. A lakáspolitikával kapcsolatban is, attól tartok, hogy az alapfeltevéseknél kell kezdeni újragondolni a témát. Az állam szerepénél. A gondoskodó állam helyett az okosan szabályozó, a folyamatokat csak katalizátorként pozitiv irányba terelő állam kéne lépjen.

Nem támogatást, hanem ösztönzést!

Mi eredményesebb: egy igavonó elé friss abrakot tenni, amiért előremegy, vagy a hátsóját tolni egy bizonytalan cél felé? Az abrakolós technikának nem mond ellent, hogy a lesántultat segíteni kell. Tehát szó sincs arról, hogy a siker protestáns elve szerint aki lemaradt, az megérdemli, csupán arról, hogy olyan rendszert kell alkotni, ami a társadalom minden rétegét pozitiv irányba ösztönözni. Szemben a szocialista gondolkodással, amely a sikeresek adójából támogatja a lemaradtakat. Utóbbi ugyanis legfeljebb csalásra ösztönöz. A sikerest jövedelme egy részének eltagadására, a kevésbé sikerest pedig arra, hogy még annyit se tegyen a jövője érdekében, mint amit addig tett.  

Tulajdonképpen, a magyar lakásállomány privatizációja is egy ilyen szocialista gondolkodás miatt vált anomáliává. Azzal, hogy a tulajdonért szinte semmit nem kellett tenni, olyanok is tulajdonosokká lettek, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy a tulajdon birtoklása felelősség. A legfurcsább, hogy miközben a piacra került egy tekintélyes nagyságú, katasztrófálisan rossz állagú, használt-lakástömeg, ez nem vitte le kellőképp az árakat, hanem az új, szintén nem különösebben jó minőségű lakások árát vitte fel az érthetetlenség határáig. Nemcsak Budapesten, hanem például az általam vizsgált pécsi ingatlanpiacon is erős  a kinálat a rossz lakásokból, de ennek ellenére sem sok a jó minőségű új lakás építése. A piac stagnál, az eladásra kínált lakások hosszú hónapokig nem kelnek el, de mintha ez sem motiválná az eladókat reálisabb árak meghirdetésére. A drágább lakások szinte egyetlen érdeme a városon belüi jobb elhelyezkedés, nem pedig a gondos tervezés és jó minőségű kivitelezés. Arról nem is beszélve, hogy mind a mai napig építik a XXI. században már jócskán elavult, az ökológiai és energetikai szempontokat figyelembe nem vevő lakóépületeket.

Ebben a helyzetben szociális bérlakásokat építeni a legésszerűtlenebb cselekedet.

Ugyanakkor, okos állami intézkedésekkel előre lehetne lendíteni a lakáspiacot, és valódi értékük szintjére visszanyomni a gyenge lakásokat. Ehhez egyrészt kíváló minőségű lakások építését kell ösztönözni, másrészt a fékadók megszüntetésével elősegíteni a mobilitást! A "nehezen mozduló magyar" egyik jogos indoka a lakásvásárlást-eladást büntető illetékrendszer.

A minőségi lakásépítés ösztönzésére az állam törvényt fogadhat el, miszerint minden építési engedély feltétele a megújuló energiák alkalmazása. Ezzel jócskán elkéstünk, de jobb most, mint még később ezeket a rendeleteket meghozni. Napkollektor, napelemek, szélkerék, hőszivattyú és számos lehetőség közül, ki kell választani egy olyan kombinációt, amely a magyar éghajlati viszonyok mellett a leggazdaságosabb és ezt épúgy megkövetelni, mint azt, hogy egy háznak legyen teteje. Ez a követelményrendszer, kétségtelenül, megnöveli a beruházási költségeket, viszont 10-15 éven belül megtérül, az ország energiamérlege szempontjából pedig már a lakások átadásának pillanatában kedvezőbb helyzetet teremt. Éppen ezért az állam nemcsak egy kikerülhetetlen követelményrendszert állít fel, hanem anyagi ösztönzőket is hozzárendel.  Ma  is lehet pályázni egy 20-25%-os költségvisszatérítésre, de ez, legfeljebb arra ösztönöz, hogy ha valaki magánpasszióból mondjuk napkollektort szereltet fel, akkor számla nélkül tegye, hiszen így procedúra nélkül ugyanahhoz a kedvezményhez jut.

Áttorést azzal lehetne elérni, ha miközben az építési engedély feltétele a korszerű energiagazdálkodás, ilyenkor automatikusan, az állam negyven százalékos árengedményre jogositó bizonylatot ad, teszem azt, az elkövetkezendő 5 évben. Ezzel nemcsak az új lakások lesznek korszerűbbek, hanem a megnövekedett kereslet megteremti a szélesebb kínálatot, a nagyobb volumenű termelés pedig drasztikusan csökkenti az árakat. Mellesleg, a munkanélküliség csökkentésére is célszerű lenne olyan környezetkímélő technológiákba invesztálni, mint napkollektor vagy napelemgyártás, ahelyett, hogy annak örülnénk, hogy autógumi-gyárat telepítenek külföldi befektetők.

Az 1970-es években Izraelben igy teremtették meg a napkollektorok széleskörű alkalmazásának feltételét. Az egyre alacsonyabb áru napkollektorokat aztán a már régebben épült lakások tulajdonosai is megvették. Ma már elképzelhetetlen olyan izraeli lakás, ahol a használati melegvizet nem napkollektorral állítják elő.

További követelmény lehetne a szürkevíz-visszaforgatásos WC-öblítés, amely nemcsak a lakók vízszámláját csökkentené, hanem országos szinten is jelentős megtakarításhoz vezethetne a szennyvízkezelésben.

A korszerűsítés jegyében meghirdetett panel-program legnagyobb baja, hogy a lakásokat csak a húsz-harminc évvel ezelőtti szintre hozza vissza, ahelyett, hogy a felújítást már olyan újításokkal toldaná meg, amely az elkövetkezendő húsz évre mutatnának előre. Például a napkollektorok elhelyezésével a tetőkre, a szélkerekek mellé, vagy a betonfelületek napelemekkel való borításával mini-erőművek létrehozása, a hálózati terhelés csökkentésére.

Az összehangolt intézkedéssor, amely a minőségi lakások építését ösztönözné anélkül, hogy az építésüket lényegesen megdrágítaná, fokozatosan reális szintre helyezné a teljes lakásállomány ár-érték viszonyait.

A vacak lakások végre az értékük szerinti áron kelnének el, ami végső soron ennek a lakásállománynak a javulásához is vezetne, hiszen kedvező terepe lehetne a saját erőből való felújításoknak, illetve olyan emberek számára is elérhető árúvá válna, akik ma nem tudnak lakást venni.

Nincs értelme visszasírni az önkormányzati lakások rendszerét, hiszen az önkormányzatok régen és most sem jó tulajdonosok. Az önkörmányzati tulajdonban maradt üzletek Budapesten, híven tükrözik, hogy jobb ha privát emberek foglalkoznak ingatlankezeléssel. Ellenben az értékükre visszaesett árú régi , bérházi lakásokat megvehetnék olyan emberek, akik például, ebben látják nyugodalmas öregségük biztosítékát: olyan piaci alapú, de megfizethető lakásbérletet lehetne újra megteremteni, ami az államosítások nagy éve előtt jól működött.

A Borsi-Mádi cikkben emlegetett lakáspolitika szükségessége helyett, úgy gondolom, hogy  komplex, rendszerelvű, problémamegoldó gondolkodásra van szükség a lakásgazdálkodás, a városfejesztés és a környezettudatos életforma megteremése ügyében is.