Mindaz, ami a Gozsdu-udvarban a rendszerváltozás óta történt, a budapesti ingatlanfejlesztési drámák legmegdöbbentőbb példája. Tulajdonképpen már lerágott csont: ezerszer vitatták, ki tudja hány cikk elemezte a felújítási koncepció anomáliáit. Most, hogy az ügy lassan lezárul, befejeződik – bár nyugvópontra még hosszú ideig bizonyosan nem kerül – kell, hogy még egyszer áttekintsük a történetet.

Csak emlékeztetőül ejtsünk néhány szót az előzményekről. Az együttes 1901–1902 között épült Czigler Győző tervei szerint egy alapítvány részére, amit Gozsdu Manó (Emanuel Gojdu), nagyváradi születésű román jogász, Krassó megye főispánja, főrendiházi jegyző, országgyűlési képviselő, ítélőszéki főbíró hozott létre. A Gozsdu-alapítvány hatalmas vagyona a Monarchia felbomlása után Magyarországon rekedt – a számos ingatlan, értékpapír későbbi sorsa bizonytalan, a tulajdonviszonyok jogi szempontból ma sem egyértelműek: az elmúlt évszázad bonyolult történelmi-politikai eseményei következtében a szálak erősen összekuszálódtak.

A Gozsdu-udvar történetének újabb fejezetét nyitotta meg a bukaresti szenátus külügyi bizottsága 1998-ban, amikor indítványozta, hogy a román kormány kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal az alapítvány vagyonának visszaszerzéséről. Mindemellett a VII. kerületi önkormányzat az ingatlant saját tulajdonának tekintette – 1998-ban pályázatot is kiírt a helyreállításra és újrahasznosításra. A fejlesztés ügye sűrű egymásutánban több vállalkozás kezén is átfutott: elsőként a Heftsiba nevű befektetőcsoporttal kötöttek szerződést, melyet 1999-ben érvénytelennek nyilvánították, és új tendert írtak ki. Az új nyertes 2000 elején a Magyar Ingatlan Kft. lett.

A megvalósult terveken 2002-ben kezdtek dolgozni a Mérték Építészeti Stúdió Kft. munkatársai dr. Komjáthy Attila, Sebők Péter és Hoffmann György – már az Autóker Holding Zrt. és a Queen House Kft. megbízásából. Még ebben az évben nyilvánosságra kerültek a – később számos elemében megváltozott – koncepciótervek. A homlokzatok és építészeti-plasztikai részletek műemléki helyreállítása mellett az volt az elképzelés, hogy a házak alatt húzódó pincéket az udvarok alatt futó átjáróterekkel összenyitják, miáltal azok egy multifunkcionális szórakoztatóközpont céljára válnak alkalmassá. Ez az egységesített „alsópasszázs” az egyik udvarban nagy, kör alakú nyílással tárult volna fel. Felmerült, hogy az átjárók közötti udvarokat – az épületegyüttest a téli hónapokban is vonzóvá teendő – üvegtetőkkel fednék le. E két elemet azonban a munka során elvetették. Maradt viszont az emeletek térszerkezetnek az eredetitől eltérő kialakítása: a szintenként két nagypolgári lakás helyébe négy egység került, s kétszintes lakásokkal beépítették a tetőtereket is (a tetőhajlásszög megváltoztatásával).

És persze maradt – nem utolsó sorban – a hirhedt átvágás a Király utca felőli harmadik udvarban, a Madách-sétánynak nevezett koncepció jegyében. A Király utca és a Dob utca közötti tömböket feltáró új utcát már az 1930-as évek végén elkezdték kialakítani (a mai Madách Imre útnak a Rumbach Sebestyén utcán túli szakasza ekkor alakul ki) – ám ennek tengelyébe az 1990-es években bumfordi irodatornyot emeltek. A VII. kerületi Önkormányzat nem mondott le a terv megvalósításáról: a sétányt a torony megkerülésével akarták folytatni, keresztülszaladva a Gozsdu-udvar két földszintes oldalszárnyán át, kifutva a Holló utcába, majd onnan tovább. Nem sokkal később az egyik szóban forgó udvari oldalszárny „le is bontódott”. Ezt most a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) előírására újjá kellett építeni – ha nem is teljesen eredeti formájában, hisz a sétány kedvéért ma nyitott árkádsorként jelenik meg (ennek megfelelően alakították át a szemben lévő oldalszárnyat is).

A Gozsdu-udvar északi oldalán – a sétány folytatásában – egész sor ház tűnt el, a Holló utca 10., 11., 13. és 14. helyén ma új épületek állnak, a 12. számú ház egy részét is elbontották, de az utcai traktust a KÖH levédte. A kiváló építész, Román Miklós tervei szerint 1905-ben emelt ház belső szárnyai legalább annyira értékesek voltak, mint a főfront – az udvari lodzsák bővelkedtek gyönyörű műrészletekben. A hatóság ezt figyelmen kívül hagyta, s zöld utat engedett egy új, L-alakú lakóház megépítésének, mely teljes szélességében rátapad a Román-féle épületszárnyra. Ezzel egy rendkívül nagy traktusmélységű, valószínűleg igen rossz funkcionális adottságokkal rendelkező épülettömb jött létre. Az új épületek megformálásra nem érdemes szót vesztegetni – ha létezik totális építészeti érdektelenség, akkor itt arról van szó.

A legdurvább érzéketlenség azonban mégiscsak a koncepció maga. A Gozsdu-udvar legfőbb építészeti értéke abban a titokzatosságban rejlik, melyet az alapvetően szimmetrikus kompozícióban felfedezhető furcsa aszimmetriák, a látszólag azonos és minduntalan ismétlődő tömeg- és térformákban megbúvó finom, de markáns differenciák idéznek elő. Ahogy a passzázs hosszú métereken keresztül szinte végtelennek tűnik, mert nem látjuk a túlsó kapuzatot a főtengely enyhe törése miatt, ahogy a mély, barlangszerű szakaszok égre nyíló kertekkel váltakoznak, ahogy az egész mindvégig zárt marad, mégis szabadságot sugall. Walter Benjamin szavaival élve az átvágás „elvarázstalanítja” a Gozsdu-udvart – éppen középen, közvetlenül az épület „dramaturgiai csúcspontja” előtt, ott, ahol az axis irányt vált, hogy új vizuális élményben legyen részünk, hogy az egész épületegyüttes színeváltozása megtörténhessen (feltűnik a kapuzat a passzázs végén), behatol valami – oldalról.

Nincs építész, aki ezt a beruházói igényt az eredeti mesteri kompozíció tönkretétele nélkül ki tudná elégíteni. Lehetne sorolni még a részletek helyreállításában megfigyelhető – bizonyára egyes esetekben vitatható minőségű – megoldásokat (lakáskiosztás, tetőhéjalás, az üzlethelyiségek átalakítása, liftek, lépcsőházak átépítése stb.), de ezek mind eltörpülnek az említett átvágás mellett. Amúgy a homlokzatok helyreállítása – amennyire ez ránézésre megállapítható és bízva a műemlékesek szakértelmében, szemfülességében – annak rendje és módja szerint megtörtént, az eredetiekkel megegyező, vagy erősen hasonló kialakítású nyílászárókkal, egyebekkel.

A Madách-sétány időközben – elsősorban a civil tiltakozások hatására – megrekedt, így ma már csak egy idétlen torzó, mely szűkülve-tágulva, megtörve-meglódulva bukdácsol végig a területen, hogy aztán kis ficakként végezze a Holló utca két fagylaltsárga parvenü-háza között. Meglátjuk, mennyire lesz a Gozsdu-udvar luxusgettó, mennyire tér vissza a város a megváltozott arcú, bizarr hangulatú, kilúgozott környezetű épületegyüttesbe. Gondolom nem csak a budapestieken fog múlni.

Haba Péter