Közösségi média, közösségi kritika

A közösségi média térnyerése gyorsan átalakította a véleménynyilvánítás formáit. Ugyan az újfajta nyilvánosság látszólag kinyitja a diskurzust, valós párbeszéd vagy vita a közös szakmai nyelv hiánya és az érvelési hibák miatt nem jöhet létre. Mindez befolyásolja az építészettel kapcsolatos igényeket is. "Tollbamondás, Facebook-csoportokban tervvéleményeztetés, kontextusból kiemelt kép elvárása áll szemben az áhított építész-megbízó egyenrangú együttműködésével" – összegzi gondolatait Gyüre Lilla. 

A Facebook 2004-es alapítása óta mára már a világ lakosságának nagyjából 70%-a használ valamilyen közösségi média felületet.[1] Az életünk, illetve ahol élünk, ennek hatására teljesen átalakult. Kapcsolatainkat leginkább online ápoljuk, emlékeinket online tároljuk, információt, termékeket, ételt vásárolunk az internetről. A közösségi platformok újfajta térben létező városok, amelyek tulajdonképpen a hagyományos, fizikai városaink funkcióját teljesen helyettesíteni tudják. „A közösségi média, elsősorban is a Facebook térhódítása sok tekintetben újradefiniálta a nyilvánosság […] fogalmát és határait".[2]

Ennek a fajta nyilvánosságnak hívogató tulajdonsága a gyors közlés és a nagy tömegek elérése – melynek sikerességét pedig kvantitatívan meg lehet mondani: azaz a követések, kedvelések száma, megosztások és hozzászólások, mint elérést növelő interakciók. S mint gazdaságilag értelmezhető adatok, a láthatóság csaknem egyenlő a potenciális bevételi forrással. Magától értetődik tehát az építészirodák mint önálló felhasználói profilok megjelenése a Facebookon, Instagramon, sőt akár a Tik-Tokon is. A mai ember információfogyasztási szokásainak megismerése kardinálisnak bizonyul a közösségi média mint kommunikációs platform használatában – mindez igaz építészirodák szempontjából is, amennyiben a versenyképesség, a magasabb elérés generálása a cél.

A közösségi média által magának, az építészet témájának is átalakult a helyzete. Az építészetet közüggyé tenni, építészetről edukálni szükséges és fontos, párbeszédeket generálva a nem szakmabeliekkel. Példaképp, érdekes az Építészfórum utóbbi pár évben lezajlott nyitása ezeken a platformokon a nagyközönség felé, jellemzően Facebookon. Ennek vannak pozitív hozadékai is, hiszen a közbeszéd tárgyává válik a szakma, azonban negatív hatásai ezzel szorosan összefüggenek; a legtöbb hozzászólást generáló bejegyzések alatt a nem építészettel foglalkozó közönség véleménye hangsúlyos, melyet sokszor helytelen érvelési módokkal [3], tévesen alkalmazott szakszavakkal, sokszor a cikk figyelmes elolvasását és értelmezését mellőzve fogalmaz meg. Ez a fajta véleményezés nem generál párbeszédet, még vitákat sem; minőségük és vállalt szakmaiatlanságuk pedig rontja a színvonalat. Mégis, mindezzel együtt a közüggyé tétel fontos lépése az, hogy ne zárkózzon el a használók elől, az elefántcsonttorony jelenségét elkerülve. Az, hogy a diskurzusok laicizálódnak, nem feltétlenül gond – a megértés érdekében. „Az építészet nem verbális műfaj, mégis valami miatt hagyományosan megpróbáljuk szóban értelmezni az építészeti alkotásokat. Értelmezi maga az építész […] értelmezi a szakma, amikor tájékozódási pontokat jelöl ki önmaga számára, azután az építészet kritikusa, mikor trendeket vizsgál, és nem utolsó sorban a befogadó, aki talán az egész folyamat legfontosabb szereplője – legalábbis kívánatos lenne, hogy az legyen."[4]

A kritika

A világháborúk után, illetve a tömegmédia elterjedésével a művészeti kritika a polgári társadalom nevelését tűzte ki célul. Azonban 2000-es évektől kezdve a folyamat, ha nem is állt meg, de jelentősen lelassult. Talán az internet széles körben való elérése és demokratikus jellege eredményezte, hogy bármely művészeti alkotás – ha annak valóban van értéke – globális tömegjelenséggé[5] válhatott. Ennek okán már a kritikusok szerepe is lassan feleslegessé vált: a közvetítésre nem volt szükség, hiszen az alkotásról látott kép mindenkihez eljutott. A mediális környezet is megváltozott. A televíziózásban a kereskedelmi csatornák térnyerése miatt már nem volt cél a néző művelése, a gazdaság a reklámok általi minél nagyobb bevétel megszerzését diktálja a mai napig. A közösségi média helyzete ezt tovább alakította: „Ebben a folyamatban a korábbiakhoz képest leértékelődik a kritikus közvetítő-értelmező szerepe: a közönség – mielőtt bármilyen részletesebb szöveges információhoz jutna – már egy kiállítás előtt, a Facebook- vagy Instagram-képek segítségével eldöntheti, hogy érdekesnek tartja-e a műveket", írja Mélyi József a Közösségi média, közösségi műkritika című esszéjében.

Ez a jelenség természetesen az építészetre, és annak megítélésre is igaz. Beatriz Colomina teoretikus egy előadásában hangsúlyozta, hogy akadémikus és tervezői szinten is határozottan foglalkozni kell a közösségi média jelenségével, minden szégyenérzet nélkül hitelt adva annak – hiszen rendkívüli gyorsasággal rendezi át azt, hogy valójában mit is értékelünk egy épületben.

David Hume empirista filozófus a 18. századi megfigyelései alapján úgy vélte, hogy az alapvető ízlés kérdése, amely alapján összehasonlítunk műveket, az „igazi" kritikusok közös ítéletén nyugszik. [6] Tehát magát a jó ízlést is a kritikusok határozzák meg, mely kritikusokat a tisztán objektív ítéletük nyomán ismer fel a társadalom. Ugyanakkor mivel ezek a szerepek napjainkban már összemosódtak és nem csak egy szűk csoport alkot véleményt, amelyet mindenki elfogad, így maga a kritika más alapokon nyugszik. Lonergan esszéjében bár a brutalizmusrólírja a következőket, de tulajdonképpen megfigyelhető minden online divathullám esetében: a jó kritikusokat az objektív és igaz ítéletük alapján először egy kisebb csoport fedezi fel – és kezdi el követni az online platformokon. Majd később ez az egyre növekvő követőtábor már önmagában is egy érv lesz amellett, hogy ki a jó kritikus. Az embereknek szüksége is van ezekre a véleményekre, hogy a saját gondolataikat mások által is megbecsült kritikusok irányadásaihoz mérjék.

Felmerül így a kérdés: az, ha egy dolog – legyen az művészeti alkotás, ruhadarab, épület, bármi – sokak által kedvelt a közösségi médiában, emiatt még több eléréshez fog jutni, az már validálja a minőségét is? A sok követő egyenlő az igazi értékkel?

Pinterest-társadalom és Instagram-koncepció

A közösségi kritika mai, internetes közegben vett működése alapján kijelenthető, hogy már nem valamiféle művészeti elit, hanem a közízlés szelektál. E jelenség tetten érhető az építészetben is: elég az olyan építészeti (vagy gyártói) díjakra gondolni, ahol a díjakat közönségszavazatok (like-ok száma) alapján ítélik oda. Ezek a szakmailag sokszor megkérdőjelezhető döntések mégis azt hivatottak tükrözni, hogy a legtöbb ember számára mi a vonzó.

A Pinterest közösségi platformnak nagy szerepe van a különféle csoportok preferált ízlésvilágának megfelelő képek összegyűjtésében és disztribúciójában. Olyan értelemben vett közösségi oldal ez, ahova a felhasználók csatornázzák be a tartalmakat, amennyiben azokat erre érdemesnek találják. A kezdőoldalán megjelenő tartalmak viszont a felhasználó addigi viselkedéséből, preferenciából származnak. Mondhatni, hogy egyfajta véleménybuborékot képez, mint oly sok más közösségi platform, de ez nem teljesen igaz, hiszen befolyásolják egyúttal a globális trendek is. Ilyen volt például pár éve a boltívek nagyszámú megjelenése az építészeti fotókon, vagy újabban akár a klasszikus retro formavilágból eredeztethető, eklektikus-kortárs, „funky" esztétikának beillő lakberendezési tárgyak. Ezeket hívhatjuk akár új építészeti vagy belsőépítészeti divathullámoknak, amelyeket a platform saját felhasználói generálnak. Működési elve alapján pedig könnyen addiktívvá válhat a platform használata, hiszen egyértelműen a vizuális igényeinknek megfelelő tartalmakat ajánlja fel.

A Pinterest sikere a kép-, és információfogyasztási szokásainknak köszönhető. A görgetés kultúrája „a kivételest és a jelentőségteljest megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy hatással legyen a tömegekre, vagy vita tárgyát képezze. Ehelyett egy szempillantás alatt átsiklunk a triviálison és az alapvetőn, hogy aztán a legkönnyebben emészthető morzsákra fordítsuk a legtöbb időt." [8] A megállapítás borongós ugyan, de valóban negatív ez a jelenség? Csupán építészetre értve a következőket: vajon probléma-e az, ha azok a csoportok, amelyekből később potenciális megbízók kerülhetnek ki, napi szinten szembesülhetnek például a Pinterest által összeállított, egyébként vizuálisan megnyerő építészeti és belsőépítészeti képekkel? Talán nem épp ennek hatására nőhet az igény a magasabb minőségű (épített) környezet felé?

Az, hogy folyamatosan a mások által megosztott szobáik rendezett megjelenéséhez mérjük a saját tereinket, két eredményt hozhat: profik leszünk a feleslegesnek ítélt dolgoktól való megszabadulásban, ezzel együtt a lakberendezésben, vagy egy állandó önpromóciós válságba kerülünk. Ugyanakkor valóban probléma-e az, hogy az általunk esztétikusnak látott, önmagukban harmóniát sugárzó képek szerint próbáljuk mi is kialakítani a helyet, ahol élünk?

A probléma a cikk elején említett, az interneten elérhető információk demokratikus jellegéből is fakad. Az ott megjelenő képek (vagy épp építészeti alkotások) eredeti szerzői a sok megosztás és újrafeltöltés során sokszor a feledésbe merülnek. Ilyen értelemben az alkotói folyamatokra is hatással van: „már nem csak puszta szemlélői lehetünk művészeti objektumoknak […], hanem alakító, formáló ágensei, hiszen bármikor hozzájuthatunk az adott tartalomhoz, és belenyúlhatunk, átszerkeszthetjük".[10] Ez negatívan érintheti az építész és megbízói [11] kapcsolatokat is, hiszen ha az internet már átnevelt bennünket arra az attitűdre, hogy bármiféle alkotást saját magunk is formálhatunk tulajdonképpen engedély nélkül, akkor ez igaz az építészeti alkotásfolyamatra is. Tollbamondás, Facebook-csoportokban tervvéleményeztetés, kontextusból kiemelt kép elvárása áll szemben az áhított építész-megbízó egyenrangú együttműködésével.

Gyüre Lilla

Szerk: Böröndy Júlia

Lábjegyzet:
[1] Colomina, B., Wigley, M. (2016) are we human? Lars Müller Publishers, Zürich
[2] Havasréti J. (2020) Szalonkultúra és irodalomkritika a közösségi médiában, in: Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Budapest
[3] https://a.te.ervelesi.hibad.hu/
[4] Zöldi A. (2016): Nyelveken szólva [online]: https://epiteszforum.hu/print/nyelveken-szolva1, utojára: 2024. február
[5] Mélyi J. (2020) Közösségi média, közösségi műkritika, in: Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Budapest
[6] Lonergan, H. (2020) Meme, Memory or Critic, in: Valuing Architecture: Heritage and the Economics of Culture. VALIZ, University of Queensland, Australian Research Council, Ghent University
[7] Mélyi J. (2020) Közösségi média, közösségi műkritika, in: Kulturális iparágak, kánonok és filterbuborékok, Typotex Elektronikus Kiadó Kft., Budapest
[8] Andrew Keen amerikai írót idézi Chatfield, T. (2013) Hogyan boldoguljunk a digitális korban? HVG Kiadó Zrt., Budapest
[9] Colomina, B., Wigley, M. (2016) are we human? Lars Müller Publishers, Zürich
[10] Eged B. (2020) Poszthumán tendenciák a jelenkori internetművészetben, in: Transzmédia. Interdiszciplináris tanulmányok. Kijárat Kiadó, Budapest
[11] Itt most jellemzően privát megbízói csoportról van szó.